Aki szembefut a veszéllyel
(Sarah Polley: Run Towards The Danger. Confrontations with a body of Memory, Hamish Hamilton, 2022.)
Minden magára valamit is adó Szlovákia-útikalauz megemlíti, hogy a Felvidék váraiban és városaiban kincsek rejlenek. Valószínűleg nem kortárs könyvekre gondolnak, én mégis kincsként csaptam le Kassán Sarah Polley Run Towards the Danger című könyvére.
Sarah Polley neve bizonyára nem sokat mond az erdélyi magyar olvasónak, esetleg a filmrajongók kapják fel rá a fejüket, bár ők elsősorban forgatókönyvíró-rendezőként ismerik. Olyan filmek kötődnek a nevéhez, mint például az Alice Munro-novellából adaptált 2006-os Egyre távolabb (Away from Her), Margaret Atwood Alias Grace című regényének azonos című televíziós minisorozatként való megfilmesítése (2017), vagy a saját családja történetét feldolgozó remek dokumentumfilm, az Apáim története (Stories We Tell, 2013). Hogy a számos díjra jelölt, sokat, többek közt a 2023-as legjobb adaptált forgatókönyvért járó Oscar-díjat is besepert Women Talking (2022) című filmről már ne is beszéljünk.
Ha viszont azt írom, hogy a kis szőke Sarah Stanley a Váratlan utazásból (Road to Avonlea), akkor lehet, hogy sokkal többen felkapják a fejüket: nagyjából mindenki, aki a kilencvenes években nézte a Lucy Maud Montgomery kanadai írónő regényeiből adaptált filmsorozatot. A kanadai közszolgálati tévé és a Disney e közös produkciója, amely egy elárvult kislány kalandjait mesélte el hét évadon keresztül Avonlea-ban, egy elbűvölő kanadai kisvárosban valahol a huszadik század fordulóján, Kanadán és az Egyesült Államokon kívül még vagy 140 országban örvendett hatalmas népszerűségnek, és talán nem túlzás azt állítani, hogy valamelyest megágyazott a kanadai irodalom (Atwood, Munro, Yann Martel stb.) későbbi ismertségének a huszonegyedik századi olvasók körében.
Sarah Polley, a filmrendező, forgatókönyvíró, politikai aktivista biztos nem venné jó néven, ha gyerekszínészként, illetve elsősorban a Váratlan utazásban megformált szerepe alapján emlegetik, és erre, a könyv tanúsága szerint meg is van minden oka. Mert miről is szól ez a (magyarul egyelőre sajnos nem olvasható) hat esszét magába foglaló könyv?
„Életem legveszélyesebb történetei következnek: azok, amelyeket kerültem, amelyeket nem meséltem el, amelyek számtalan éjszakán át nem hagytak aludni. Ezek azok a történetek, amelyek kísértettek és akaratlanul is lefele kanyargó utakra irányítottak engem” – írja Polley az előszóban. „Ezek a történetek nem állnak össze egyetlen életképpé, de még csak pillanatfelvétellé sem. Az emlékezethez fűződő, folyamatosan változó kapcsolat átalakító erejéről szólnak. Az, hogy elmondom őket, egyfajta futás a veszély felé.”
Polley honfitársa, a híres magyar származású kanadai orvos, addikció-kutató, Máté Gábor munkáiból és előadásaiból mára már sokak számára ismert a korai hányattatások és traumák, és a felnőtt korban tapasztalt testi és lelki betegségek közti összefüggés. Ugyanez az esszékötet néhány darabjából is visszaköszön, hiszen a négyéves korától gyermekszínészként dolgozó szerző életében elég hányattatást megtapasztalt, részben éppen a színészi munka, illetve a forgatásokon uralkodó körülmények miatt, részben pedig azért, mert korán elveszíti az édesanyját, és depresszióba süllyedő apja mellett gyakorlatilag kiskamasz korától nem számíthat felnőtt segítségre. Így aztán egyedül jár el vizsgálatokra, amikor súlyos gerincferdülést diagnosztizálnak nála, és egyedül küzd meg a fájdalommal, miközben a filmstúdióban, ahol dolgozik, időről időre betoldások kerülnek a ruháiba, hogy eltakarják az egyre jobban deformálódó test hibáit. Amikor 15 évesen, már rutinos színészként egy nyári színházi fesztivál során Aliz szerepét játssza az Aliz Csodaországban színpadi változatában, húsz sikeres előadás után bénító rettegéssé súlyosodó színpadi lámpaláz vesz erőt rajta. Mivel eddig már megtanulta, hogy csak magára számíthat, nem kér tapasztalt színházi kollegáktól segítséget, nem szól senkinek, hanem, hogy helyzetéből meneküljön, ugyancsak egyedül beleveti magát egy nem kevés fájdalommal, és hónapokig tartó lábadozással járó műtétbe. Közben küzd a lelkiismeret-furdalással, amiért az ő visszalépése miatt kollegái is elesnek a darab téli, kőszínházi meghosszabbításával járó jövedelemtől.
de önmagát is tisztelni
Művészcsaládból származó, kisgyerek korától művészként dolgozó szerzőtől nem meglepő módon, a filmkészítés világának, a színjátszásnak a kulisszáiba is belátást nyújt néhány esszében. Függetlenül attól, hogy a kreatív zseni, a Monty Pythonból ismert Terry Gilliam Münchausen-filmjéről van szó, vagy a kereskedelmi sikerért kőkeményen mindent szabályozó Disney-sorozatról, gyerekszínészként mindkettő súlyos traumákat okoz. Az elsőnél mindössze kilenc évesen kerül gyakorlatilag életveszélyes helyzetekbe, és évtizedekig összerezzen minden váratlan zajra. A Váratlan utazás forgatása során (amit minden sikere és népszerűsége ellenére soha nem szeretett, mert hazug idillnek érzett, és helyette egyszerűen csak „normális gyerekként” szeretett volna élni), még a gyerekszereplőknek sem jár különleges eljárás, megszidják, megbüntetik őket „azért, amiért gyerekek”, vagyis időnként gyerekesen viselkednek. Ráadásul szerződése értelmében arra kényszerítik az anyját gyászoló, kórházaktól irtózó kis- majd nagykamaszt, hogy gyermekkórházakba járjon haldokló gyerekeket látogatni, akiknek utolsó kívánsága volt vele (vagy inkább az általa megformált filmszereplővel) találkozni.
A kötet hat írása hat nehéz, személyes történet elmondása egy olyan pillanatban, amikor a megszólaló már értelmezte, feldolgozta azokat, elhelyezte őket saját élettörténetében. Polley saját filmes technikájához, különösen az Apáim története című önéletrajzi dokumentumfilmhez hasonlóan építi fel az esszéket is: világosan felrajzolt narratíva helyett hosszas kitérőket iktat be térben és időben, végigkövet egy-egy felvetődő asszociációt, mint egy pszichoterápiás beszélgetésben. Ugyanakkor a történetek kibontásában nemcsak a saját emlékeire, hanem másokéra is alapoz, így egy-egy történetszilánkot több szempontból is értelmez. A szemtanúk szerepe nem csupán az, hogy újabb szempontokkal, árnyalatokkal egészítenek ki egy-egy jelenetet, sokkal fontosabb az, ahogyan akár évtizedek elmúltával igazolnak az elbeszélő számára egy-egy traumatikus emléket, lehetővé téve ezáltal a feldolgozást, a gyógyulást. Egy rövid Twitter-bejegyzés egy hajdani színészkollégától, („Tényleg veszélyben volt. Többször is.”) annak kapcsán, hogy kisgyerekként Polley minek volt kitéve a Münchausen báró forgatásán, harminc évvel később is fontos, hiszen éppen azt teszi lehetővé, hogy a gyerekfejjel átélt, de a felnőtt életre is kihatással levő traumák az elszenvedő számára feldolgozhatóvá váljanak. „Valaki csak úgy a semmiből megjelenik, hogy igazolja az emlékeimet és megerősítse az én történetverziómat” – jegyzi fel hálásan Polley.
A szemtanúk megszólalása vagy éppen hallgatása a témája a kötet egyik legerősebb, A nő, aki hallgatott című esszéjének, amelyben Sarah Polley saját döntését vizsgálja meg, azt, hogy miért hallgatott csaknem három évtizeden keresztül arról a szexuális bántalmazásról, amelyet a kilencvenes évek végén, még kiskorúként élt át. A konkrét esemény felidézéséből kiindulva sorra veszi górcső alá azt, hogy miért hallgatott eleinte, később, amikor már beszélni tudott róla, miért egy szépített, cenzúrázott történetet mesélt el „életem legrosszabb randija” formában az ismerősöknek. Szóba kerül az, hogy hogyan hatott rá saját hallgatása, a zaklatóval való későbbi találkozásai, vagy az, amikor mások feljelentése nyomán eljárás indult a zaklató ellen. Végül az is, hogy immár két kisgyerekes anyaként hogyan és miért döntött úgy, hogy nem áll elő a történetével, illetve hogyan tudta ezt később megbeszélni azzal az áldozattal, aki (vele ellentétben) vállalta a jogi hercehurcát, és akit saját meggyőződése szerint ő cserben hagyott. Ha másért nem is, már csak ezért az egy esszéért is érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert döbbenetesen tiszta képet nyújt arról, hogy milyen összetett is lehet egy-egy bántalmazás-történet, és hogy az énvédő mechanizmusoknak köszönhetően időnként az igazsággal éppen ellentétes kép alakulhat ki az áldozatról.
Sarah Polley esszékötetéből olyan ember alakja rajzolódik ki, aki nem kevés belső harc és részletekre való odafigyelés árán megtanulta nem csak másokat, de önmagát is tisztelni. Okos, árnyalt és bátor szövegek ezek, amelyekben a személyesség sosem válik magamutogatóvá.
