S ez már miránk, kelet-közép európaiakra is mindinkább érvényesnek bizonyul. A klímavédelemmel kapcsolatos globális feladatok minálunk is kívül esnek a törvényhozó vagy a végrehajtó hatalom hatáskörén. Mindannyian úgy véljük, hogy valami effélét csak egy világkormány lenne képes koordinálni. Az emberek többségében ugyan a sokasodó időjárási anomáliák itt is komoly aggodalmakat keltenek. De úgy érezzük, reménytelenül ki vagyunk szolgáltatva azoknak a globális következményeknek, melyeket mi, emberek – egyenként – a legkisebb mértékben sem befolyásolhatunk. Ezért aztán rajtunk is valamiféle diffúz félelem uralkodik el.
Az persze tény, hogy a klímaproblematika egészen más nagyságrendben jelentkezik, mint hétköznapjaink eddigi aggodalmai. A félelem (és nem utolsó sorban a félelemkeltés) első látásra valóban hasznos eszköz lehet arra, hogy egy súlyos kérdést a figyelem középpontjába állíthassunk. A klímaváltozás azonban mindenekelőtt érzelem- és indulatmentes elemzést igényel, melyben csakis az emberi intelligencia, körültekintés és alaposság játszhatja a főszerepet. Sokan úgy vélik, hogy a diagnózis már rendelkezésre áll, most tehát késedelem nélkül cselekednünk lehet és kell. Ki az utcára! Nem veszik tekintetbe, hogy ez idő szerint még a hatékony társadalmi cselekvőképesség kezdeteinél tartunk.
A félelemkeltés és az erkölcsi prédikációk csökkentik a lehetőségét annak, hogy a megoldással járó esetleges érdekellentéteket és konfliktusokat békésen próbáljuk rendezni, hogy megtalálhassuk a hosszabb távon is teherbíró kompromisszumokat.
Sajnos – véli Anita Engels is – sem műszakilag, sem pénzügyileg, sem társadalmilag nem létezik az az egyetlen megoldás, melyben egyik pillanatról a másikra megegyezhetnénk. Merthogy ebben is – mint mindenben – ellentétes érdekek feszülhetnek egymásnak. A konfliktusoktól azonban nincs okunk félni, hiszen azok a hatékony megoldások kikísérletezésének és megvalósításának természetes eszközei. Éppen mert ugyanaz a megoldás nem mindenütt vezethet a várt eredményre. És mindenekelőtt: a megtalált megoldások elkerülhetetlenül újabb előreláthatatlan problémákkal szembesítenek. Egy dolog azonban bizonyos: a hisztériát mérsékelni kell, hiszen az nem vezet sehová. A félelem csakis rövidzárlatszerű cselekedetekbe torkollhat. Az adott helyzetben hosszútávú, hatékony programokra lenne szükségünk.
A félelem másik hátulütője az, hogy elkerülhetetlenül moralizálásba és fekete-fehér látásmódokba torkollik. Ezek az attitűdök pedig blokkolhatják az ésszerű és hatékony stratégiák kidolgozásának esélyeit. Arról nem is beszélve, hogy az erkölcsi prédikációk alááshatják a konfliktusok békés, ésszerű keretek közt való levezetésének kilátásait is, s nagy valószínűséggel éppen az ésszerű kompromisszumokat helyezik hatályon kívül.
Ezért aztán tanácsos különbséget kell tenni az aktivizmus és a gyakran pusztán pótcselekvésnek bizonyuló mozgalmi lelkesültség (németül Aktionismus) között. Az aktivizmus világosan kijelölt célok érdekében folytatott tevékenységet jelent. A mozgalmi aktivitás ezzel szemben anélkül emészti fel időnket és energiáinkat, hogy a problémák tényleges megoldásához közelebb vihetne. A stratégiai cselekvést helyettesíti, miközben a mozgalom maga öncéllá válik.
Nem dühödt sajtókampányokra és utcai megmozdulásokra, hanem konkrét cselekedetekre van szükség. Ki-ki akár a maga életterében is hatékonyan hozzájárulhat a klímavédelem sikerességéhez. Ahogy mondani szokás, sok kicsi sokra megy. De ez, sajnos, korántsem elég. A klímakérdés nagyságrendje a társadalmi struktúrák, szokásrendek átfogó és átgondolt átalakítását teszi elkerülhetetlenné. Mert újra és újra bebizonyosodik, hogy kevés olyan ember van, aki valóban készen állna arra, hogy – puszta klímavédelmi megfontolásokból – radikálisan megváltoztassa gondolkodásmódját, fogyasztási szokásait, önmagához és másokhoz fűződő viszonyát.
A jelenlegi helyzetben, véli a szerzőnő, három dolgot kell alaposan megszívlelnünk.
Mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk, hogy ezúttal nem egyszerű, pusztán technológiai eszközökkel megoldható kérdésről van szó. A klímavédelem végső fokon olyan társadalmi átalakulásokat tesz szükségessé, melyek elkerülhetetlenül érdekellentéteket, s következésképp konfliktusokat generálnak. Egy plurális társadalomban ez magától értetődő. Ami aggasztó, az az, hogy társadalmaink konfliktustűrő és megoldó képessége éppen manapság megy mindinkább veszendőbe. Pedig amire a jelen körülmények közt szükségünk van, éppen a konfliktusok kezelésének – csupán demokratikus reflexekre alapozható – művészete.
A legkülönbözőbb megoldásokat kell kikísérleteznünk, hogy a try and error (azaz a próba-szerencse) elve alapján a valóban életképes, a közvetlen gyakorlatban kamatoztatható módszerekre ráakadhassunk. Ezeknek a kísérleteknek az eredményességét gondosan és türelmesen mérlegelnünk kell, s a valóban sikereseket széles körben népszerűsíthetjük is. Ami a helyzetet valóban bonyolulttá teszi, az az, hogy a klímacélokat egész sor más, az ember számára szintén létfontosságú társadalmi célkitűzéssel kell összhangba hoznunk.
Végül, a klímavédelmet úgy kell alakítanunk, hogy széles társadalmi támogatottságot élvezhessen. Nem elegendő a társadalom passzív támogatására építeni. Ez már egy életképes demokrácia-felfogással sem lenne összeegyeztethető. A támogatás hosszabb távon csak akkor érhető el, ha a változásokból a lehető legtöbb ember húzhat hasznot. Új szövetkezeti formák, új üzleti lehetőségek, nyereségelosztási módozatok és hasonlók révén. Ez nem jelenti azt, hogy pusztán az elkerülhetetlen strukturális változásokban kellene reménykednünk ahelyett, hogy mi magunk is cselekednénk. Mindössze arról van szó, hogy a stratégiai cselekvés esélyeit és kereteit folyamatosan bővítsük és javítsuk. Semmi sem akadályozhat meg benne, hogy akár azonnal belevágjunk.
Nem félnünk kell, hanem józanul és megfontoltan cselekednünk. A félelem megbéníthat. A józanság és a megfontoltság ezzel szemben éppen az értelmes cselekvésre tehet képessé.
Sajnos, idehaza, minálunk sem éppen ez történik. Több a félelem, a világvége-hangulat és az egymás iránti ingerültség, mint a tiszta fej. Az utóbbit a sajtózsargonban egykor tisztafejként (így egybeírva) tartottuk számon. Ő volt az, aki a lapszámot közvetlenül a megjelenés előtt még egyszer felelősen átolvasta. Lapjaink többségéből ítélve ez a szerep már a sajtóból is kiveszett…
S a hiányt nem csak a nyelvhelyesség szenvedi meg.
