A trianoni trauma jegyében

KIRÁLY BÉLA

- Mi indokolta, hogy 2016-ban megjelent könyvét újra kiadja, túl azon, hogy a történészek, és a diplomaták számára mára már nélkülözhetetlen?

- Nincs nélkülözhetetlen ember vagy nélkülözhetetlen könyv. A történészek, diplomaták számra persze hasznosnak tartom, de a tág olvasóközösség számára sem unalmas. Mivel az első kiadás már rég elfogyott - és Trianon továbbra is traumának számít, jóllehet 1994 óta sok minden történt ennek érdekében -, egy újabb fejezetben összefoglaltam a közel három évtized erőfeszítéseit. A fejezet címe, A kinyújtott kéz és az ölelő kar összegzi azt, amit szerintem a magyar anyaország tehet az igazságtalan és annyi szenvedést hozó béke okozta seb gyógyulása érdekében. 

2016-ban és 2017-ben két körúton, jó beszélgetéseken mutattam be Erdélyben könyvemet, abban a reményben, hogy olvasóiban nem a szomorúságot és a haragot erősíti, hanem elgondolkoztat és munkára serkent. 

- Emlékszem, hogy Szovátán megtelt az unitárius templom konferenciaterme, és az előadása után alig maradt a könyvcsomagból. Erdélyben – a külhoni magyarság körében - részarányosan jobban fogyott könyve, mint az anyaországban. A nyolcvanas éveit taposva vállalna ismét határon túli körutakat, akár egy sítúrával összekötve? 

- Istennek hála, fizikai erőnlétem jó, épp készülök egy háromnapos sítúrára az Alacsony-Tátrába, márciusban pedig a Radnai havasokba, Borsafüredre, ahol valamikor az 1940-es évek első felében egy téli olimpiára készültünk. Lehet-e sízni a Kárpátok alatt? című, a magyar sísport történetét album-szerűen felelevenítő könyvemet is sikeresen mutattam be egy télii körúton, az Erdélyi Kárpát-Egyesület szervezésében. Szóval nagy örömmel beszélgetnék erdélyi honfitársaimmal arról, mi lehetne tenni Trianon traumájának a gyógyításáért.  Annál is inkább, mert felmenőim egy része Erdélyben nyugszik.

-  Más része meg Felvidéken, ahonnan a Jeszenszkyek származnak. Gyakran említik, hogy négy nagyszülője közül három magyar anyanyelvűként, a trianoni határokon kívül született, és ez a tény kihatott történészi, illetve politikai pályájára. Történészként a trianoni békediktátumot megelőző magyar külpolitikáról írt nagyhatású könyvet Az elveszett presztízs címmel, amely angol nyelven is megjelent. Ha a genetika, a neveltetés és a történészi érdeklődés mellett a négy éves külügyminiszteri tapasztalatait is számba vesszük, akkor minden adott, hogy alapvető mű szülessen a kommunista évtizedek utáni első, szabadon választott kormány szomszédságpolitikájáról. Talán egy belső követelmény, felettes-én vagy étosz noszogatta, hogy e mozgalmas négy évről számot adjon a kortásainak és az utókornak…

- Aki a politikában szerepet vitt, attól elvárható, hogy adjon számot tevékenységéről, céljairól, eredményeiről, és persze csalódásairól és kudarcairól is. Ez fontos forrás az adott kor történészei számára. Aki történészként lépett be a politikába, annak pedig szinte kötelessége emlékeinek, tapasztalatainak a megörökítése, főként attól a reménytől sarkallva, hogy az újabb nemzedékek hasznát fogják venni. Washingtoni nagyköveti megbízatásomról hazatérve kezdtem írni beszámolómat munkámnak - várakozásaim szerint - a legtöbb magyart érdeklő részéről, a határon túlra szakadt magyar kisebbségek érdekében folytatott szomszédságpolitikáról. Könyvem 1994-gyel, külügyminiszterségem befejezésével végződött; az új kiadásban összegeztem, hogy azt követően - másokkal együtt – hogyan igyekeztem hozzájárulni a Trianon okozta megrázkódtatás, seb gyógyulásához.

- Elvárható ugyan, de nem mindenki teszi. Az emlékirata számos tanulsággal szolgál a magyar külpolitika számára. Más memoárokhoz képest pedig az a sajátossága, hogy a lényeges történéseket, és az ahhoz kapcsolódó értelmező kijelentéseket tényekkel, dokumentumokkal nyomatékosit. Az ilyen igény áldozatos aprómunkával jár, amelyet a félmúlt államférfijai úgy oldottak meg, hogy sok, a névtelenség homályában maradó munkatárs segítségét vették igénybe. A nemrég elhunyt Kissinger is így tett. Hogyan tudott úrrá lenni ezen a hatalmas forrásanyagon, a feljegyzései tömegén? 

- Valóban, a nagy országok híres politikusait általában komoly apparátus segíti az iratok összegyűjtésében, válogatásában, sőt a megírásban is. Nekem ilyen segítőim, közreműködőim nem voltak, de nem is volt igényem ilyenekre. Igy az eredményért, minden mondatért vállalhatom a felelősséget.

- A kötet függelékében olvashatjuk a Székelyudvarhelyen, 1993 szeptemberében elmondott beszédét, illetve a következő év májusi felszólalását az Európai Stabilitási Egyezmény párizsi konferenciáján. Történészi, külügyminiszteri vagy washingtoni magyar nagyköveti minőségében sok beszédet, előadást tartott - miért ezt a kettőt kívánta közzétenni?

- Külön örülök ennek a kérdésnek. Székelyudvarhelyen nagy tömeg várta az évtizedek óta első ízben ott járó vezető rangú magyar politikust. A megelőző parajdi, korondi, majd farkaslaki megállókon sem volt ez másként, ezért alaposan elkésve ért konvojunk Udvarhelyre. Ott a Küküllő szállóban nagy ebéd várt, de nem akartam megvárakoztatni a városházán engem várókat, ezért inkább lemondtam az ebédet, hogy a székelyföldi út által megihletett érzéseimet, gondolataimat egy rögtönzött beszédben megosszam székely honfitársaimmal, köztük régi személyes barátokkal. A Párizsban 1994. május 26-án, már az MDF választási veresége után, ügyvezető külügyminiszterként elmondott beszédet azért tartottam kiemelkedően fontosnak, mert abban foglaltam össze mindazt, amit évek során a magyar kisebbségek jogai érdekében külföldön, a nyugat-európai országokban elmondtam.

- Mi volt az Európai Stabilitási Egyezmény célja?

- Ma már szinte senki sem emlékszik arra, hogy a végül 1995-ben aláírt egyezmény célja az volt, hogy az országok közötti történelmi és jelenbeli ellentéteket kétoldalú államközi szerződésekkel rendezzék, oldják fel, és ebben az Európai Unió kész volt szerepet vállalni. Felszólalásomban rámutattam, hogy a keleti blokk megszűnése egy stabil új Európát hozott létre, de a tartós jószomszédi viszonyok érdekében biztosítani kell az 1919-ben és 1947-ben a békeszerződésekkel meghúzott határok által létrejött, milliós nagyságrendű nemzeti kisebbségek jogait és biztos jövőjét az önkormányzatiság, a szubszidiaritás és a decentralizáció elve, azaz az önkormányzatiság  alapján. Hivatkoztam arra, hogy három szomszédunkkal (Ukrajna, Horvátország és Szlovénia) olyan szerződést kötöttünk, ami biztosítja az ott élő (magyar) kisebbségek jogait, miközben másik hárommal (Románia, Szerbia és Szlovákia) azért nincs szerződésünk, mert ők nem voltak készek abba belefoglalni az EBEÉ 1990-es koppenhágai ajánlásait és az Európa Tanács 1993-as 2001-es számú ajánlását. Diplomatikus nyelven, de határozottan kifogásoltam, hogy a készülő egyezménybe nem vonják be a nemzeti kisebbégek képviselőit, pedig az ő elégedettségük tudja csak kiküszöbölni a stabilitást veszélyeztető belső és külső tényezőket.  Kifejeztem a reményemet, hogy a jövőben az Európai Unió aktív módon jelen lesz és közvetíteni fog az országok közötti kétoldalú szerződések tárgyalásában. Amíg az érintett magyar kisebbségek nem kapnak lehetőséget részt venni ezeken a tárgyalásokon, addig - felhatalmazásuk alapján – Magyarország kénytelen magára vállalni képviseletüket.

- Hivatali ideje alatt és után is, melyik román politikussal jutott a legnagyobb közös nevezőre?

 - Kiemelném Emil Constantinescu korábbi államelnököt, akinek elnöksége alatt Románia történetében először lett a kormány tagja a magyarok pártja. Vele még megválasztása előtt kétszer is hosszú beszélgetést folytattam. A külügyminiszterek közül Adrian Nastaseval – ahogy könyvemből is kitűnik – éles vitáim voltak. Amikor miniszterelnökként később Washingtonban járt - ahol akkor Magyarország nagykövete voltam -, büszkén mondta, hogy milyen jó a viszonya az RMDSZ-szel. Melescanuval első külügyminisztersége idejében szívélyes volt a viszonyom, magyarellenes előítéleteket nem tapasztaltam nála. Washingtonban nagyköveti kollégám volt Mircea Geoană, aki jelenleg a NATO egyik főtitkár-helyettese. Neki fontos a baráti viszonyunk, amit a közelmúltban egy konferencián idézett fel.

- Milyen emlékeket őriz Kolozsvárral kapcsolatban?

- Rokontól származó meghívólevél nélkül csak az 1960-as évek legvégétől utazhattunk Erdélybe. „A másik magyar haza” leghíresebb városa akkor még sokkal jobban idézte történelmi és irodalmi olvasmányaimat. Akkor ismerkedtem meg Péntek János nyelvészprofesszorral és Sigmond István íróval, majd a következő években akkori munkahelyem, az Országos Széchényi Könyvtár félhivatalos küldönceként szállítottam (csempésztem?) könyvek tucatjait az ottani magyar szellemi élet prominenseinek, többek között Jakó Zsigmondnak, Benkő Samunak, Vekov Károlynak – és növekvő számú személyes barátnak. Miniszterként az akkori feszült viszony nem tette lehetővé Kolozsvár meglátogatását, de hivatalos romániai utamba bele tudtam vinni egy székelyföldi körutat. Az utóbbi harminc évben vendégtanárként előadásokat is tartottam a Babes-Bolyai Egyetemen, illetve a magyar főkonzulátuson és az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottságánál.

A szerző Budapesten élő tanár, szerkesztő, politológus