Mi robogtunk is felé. Az autójából kellett átpakolni a szerszámait a miénkbe. Ott várt a sebtében megbeszélt helyen. Parkolási lehetőség mellette, de még a közelében sem volt. Hát megálltunk lazán a mellette álló pici kis piros kocsi mögött párhuzamosan, teljességében elzárva az útját. S már pattan is kifele az ember, csattan az ajtó, gyermek szeméből rebbennek az álommanók. Nyílik a csomagtartó, a friss tavaszias levegő anyaölelés melegét kívántatja.
Kézfogás, miegymás, és kezdődik is a pakolás egyik autóból a másikba.
Alig egy perc múlva megérkezik a pici piros autó tulajdonosa. Egy pillantással felméri a helyzetét, miszerint el van zárva az útja.
– 2-3 perc és kész is vagyunk! – kiáltanak át a férfiak.
A válaszát nem hallom.
Lazán nyitja az ajtóját, behuppan a kormány melletti ülésre, hátradől. Szőke. Nem ideges.
A percek telnek. Telefonok csengnek, szerre elmondják, hogy most nem tudnak beszélni. Munka van. Kötelek be-, majd valahogy kibogozódnak. Dolgok elgurulnak. A percek csak telnek.
A nő kezébe veszi a telefonját. Leellenőriz ezt-azt. Nem ideges.
12 perc elteltével valahogy csattannak az ajtók.
– Ne indulj egy kicsit! – szólok, s lépek is kifele.
Épp csukná az ajtóját.
– Fogadja el, kérem! – ejtem a kezébe a mosolyt hozó 5 ml-s illóolajamat.
Mosolyog.
– Nem szükséges – mondja.
– Türelméért! – mondom az igazat.
Lépek is. Indulunk. Nagy robajjal kilövődünk az úttest adta térbe. Tövig nyomott gázzal robogunk. Hisz haladni kell. Hisz oly kevés az időnk. S amúgy is vészesen közeledik a tavasz, vagy a nyár, vagy valami mindenképp.
(2018. 07.31.)