Így fogalmazta meg gondolatait Illyés Gyula A reformáció genfi emlékműve előtt című versének idézett részletében. Emlékmű, melynek monumentalitása, neves költőnk és sok millió odalátogató mellett engem is megihletett, amikor számoltam magamban a lépések hosszú sorát. A lenyűgöző élmény hatása alatt néztem a zordon arcokat, s ellenőriztem a lajstromot, hogy senki se hiányozzék… Elgondolkodtam: sokan közülük igen korán, karón, keréken, bitófán, máglyán vagy gályán végezték földi életüket. Szomorúak, egyben heroikusak, a világban elbukó, de a feltámadás bizonyosságában hittel megáldott lelkek, akik tettek is valamit azért, amit igaznak gondoltak és hittek.
Ötszázegy évvel ezelőtt ők vállalták a sorsot, példái lettek a protestáns embernek, tudták, nem az a fontos és lényeges, amit mi gondolunk jónak, amire erőlködve törekszünk, ami után kétségbeesve futunk, hanem a dolgok isteni rendje. Ők tudták, hogy mindenki felelős a gondolataiért, tetteiért, cselekedeteiért. A lelkiismeretet nem lehet késleltetni, nem lehet elaltatni, a hitbeli meggyőződés dolgát nem lehet elodázni.
Vádként sokan szemünkre vethetik, mit is vagyunk úgy oda öblös kálvinista hitvallásosságunkkal, amikor sok helyütt üresek a templomok? Pillanatnyilag igazuk lehet, de néhány évvel ezelőtt, az istentagadó diktatúra, az elnyomás sötét évei alatt pótszékeket vagy padokat kellett bevinni, hogy a népes gyülekezet leülhessen. Ma szabad világban élünk, mindenki szabadon gondolkodhat, szabadon tehet, amit akar, hihet amit akar, a templomok padjai igaz, nem telnek meg, sok az üres hely, de nincs ok a félelemre és a borúlátásra mert a „könyörülő Isten” a rezsimek bukásával és a korszakok változásával vagy azok ellenére is gondot visel rólunk.
Lehetőségünk van a megmaradásra, ha öntudatos hívő életünket, jövőnket a Krisztus követésében képzeljük el. Nekünk az a csodálatos korszak adatott, amikor visszatekinthettünk az elmúlt fél évezredre, és távolabb a keresztyénség kétezer évére. Mi a re-formáció? Amikor nem ész nélkül cselekszenek a szülők, amikor nem céltalan bolyonganak a világban a fiak, hanem mindannyian megértjük, hogy legfőbb ideje összébb húzni sorainkat, amikor a régi, ősi tartalmakat új formába öntjük, nem feledkezünk meg a mindörökké ugyanazon Istenről. A kételkedőknek üzenjük, hogy nincs ok az aggodalomra, mert hisszük, hogy jönnek olyan idők, amikor megtelnek a templomok, ha Isten úgy akarja.
A szomorkodóknak és borúlátóknak üzenjük, hogy kár ünneprontóknak lenni, és szeretetlenségről, széthúzásról, pártoskodásról, netalán turáni átokról beszélni, mert mi azt is tudjuk, hogy minden (rossz) hatásnak ellenhatása van. Az egyházra való külső hatások csak jót tesznek, legfeljebb mi is összébb húzzuk sorainkat, és mi is nyilvánvalóvá tesszük azt az igazságot, amit az említett genfi emlékmű teljes hosszában olvashatunk: POST TENEBRAS LUX (a sötétség után jön/következik a világosság). A mai egyháznak nyilvánvalóvá kell tennie, hogy nem szereti és nem pártolja az obskúrus, ködös dolgokat, gondolatokat, mert az igazság mindig világosságra tör. „Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé!” (1 Thessz.5,5)
Magyarfenesen, 2018. reformáció napján
