A G-7-ek csúcsértekezlete szinte már tüntető egyöntetűséget demonstrált. Az egységet és az erre alapozott optimizmust a bajorországi Elmau síparadicsomának görgethető kerítése előtt felsorakozott résztvevőkről készült fénykép önfeledten mosolygó arcai is bemutatták.
De ha Kínára gondolunk, ez a bizonyos egység nem is volt annyira teljes, mint ahogyan a külsőségek mutatták, egészen pontosan mutatni szerették volna. A résztvevők által egyöntetűen jóváhagyott szankciók sikeressége nem annyira rajtuk, mint inkább Kínán múlik. Kína ugyanis egyrészt átvette az oroszok gáz- és olajfeleslegének java részét, másrészt maguk a szankciók fájdalmasabban érintették az európai államok zömét, mint Oroszországot, mely az infláció miatt a háború közepette is nagyobb jövedelmekre tett szert, mint annak előtte. Az inflációt a Nyugat – amerikai kezdeményezésre – az olaj és gázárakra tett ún. ársapkával igyekszik megfékezni, de ennek a sikeressége is a kínaiakon és az indiaiakon múlik. Ugyanez a helyzet az aranyvásárlásokra kivetett embargóra is. Az orosz aranyra a nyugati államok viszonylag ritkán tartanak igényt, (nemigen van elfektetni való pénzük), a kínaiak annál inkább.
Ezért aztán az Egyesült Államok kormányának nézőpontjából Kína nagyobb veszedelmet jelent, mint Oroszország. Így a Nyugatnak Kínával minden ellenszenv ellenére csínján kell bánnia. Jól jelzik ezt Hszi Csin-pingnek a BRISC-értekezleten elhangzott szavaira vonatkozó nyugati reakciók is. Hszi a Nyugat agresszív törekvéseit emlegette, de Putyinról nem ejtett egyetlen neheztelő szót sem. A Nyugaton azonban a Kínával szembeni magatartás nem olyan egyértelmű, mint a Kínával kapcsolatos. Ez a tény a G-7-ek találkozóján talonban maradt, de a madridi NATO-csúcson már elkerülhetetlenül előtérbe kellett kerülnie.
Az amerikai szándékok szerint a NATO-csúcs stratégiai dokumentumának Kínát érintő fejezetében kemény figyelmeztetéseknek kellett volna megjelenniük. A csúcsra Amerika Ausztráliát, Dél-Koreát és Japánt, azaz azokat az államokat is meghívta, melyekben Kína felemelkedése szintén szorongásokat ébreszt.
Franciaország és Németország azonban a kiszivárgott hírek szerint a szelídebb hang mellett kardoskodott. Ez érthető, hiszen a németek sokkal szélesebb körű kereskedést folytatnak Kínával, mint bármelyik nyugati partnerükkel. A francia-kínai kapcsolatrendszer sem elhanyagolható. A csúcsértekezleteken résztvevő német diplomaták úgy érezték, hogy meg kell akadályozniuk olyan – lényegében hidegháborús – tömbök kialakulását, melyek egyrészt a Nyugatból, másrészt Kínából és Oroszországból állnak. Anglia és Amerika már egy évvel korábban, az angliai Cornwallben felszólította a németeket, hogy döntsenek, melyik oldalon akarnak állni a jövőben. A németek ígéretet is tettek, hogy tavaszig átdolgozzák Kína-stratégiájukat. De nincsenek könnyű helyzetben. Már az orosz gázról való lemondás is elviselhetetlen csapást jelentene számukra.
A stratégiai dokumentumban így is benne maradt, hogy „A Kínai Népköztársaság kinyilvánított céljai és az általa gyakorolt erőszak-politika kihívást jelent érdekeink, biztonságunk és értékeink vonatkozásában.” A dokumentumban az is szerepelt volna, hogy Kína és Oroszország „konfrontatív retorikája” szembe megy a nyugati érdekekkel, „kockázatot”, sőt „veszélyt” jelent a Nyugat számára. Franciaország és Németország azonban ezúttal is visszariadtak a kemény szavaktól. A szöveg végül is „finomodott”.
Pekingben azonban a maradék is ingerültséget keltett. A kínai külügy szóvivője, Csao Li-Csien kijelentette: „A világbékére nézve az igazi fenyegetés maga a NATO.”
A G-7-ek találkozójáról is kiderült, hogy annak egyik elsődleges célja a „Globális Infrastruktúra Kiépítését Szolgáló Partnerség” megalapozása, melynek a kínai „Selyemút” alternatívájával kell konkurálnia.
Csakhogy mivel a „Selyemút” Kínából indul és kínai ellenőrzés alatt áll, a nyugati kezdeményezésnek pedig nincs gazdája, mindenik állam csak a maga szakállára dolgozhat, a nyugati kísérlet eleve hátránnyal indul.
A helyzetet az is súlyosbítja, hogy a kínaiak nem támasztanak a kereskedelem és a beruházások terén morális és ideológiai feltételeket, tehát bárkivel akadálytalanul kereskedhetnek. A nyugat viszont bizonyos, autoritáriusnak bélyegzett vagy tényleg autoritárius államokat hajlamos kizárni a kapcsolatrendszerből. De maguk az érintett államok sem találják vonzónak a „demokratikus” ajánlatokat.
Ami a Nyugatot illeti, az sem világos, honnan fogják előteremteni a beruházásokhoz szükséges eszközöket. A G-7-ek ugyanis a múltban a fejlődő államok megsegítésére, a világszintű szegénység mérséklésére, akárcsak a szegényebb államok klímasemlegességének kialakítására jól meghatározott összegeket ajánlottak föl. Az ígéreteket azonban soha nem tudták beváltani. Mi a biztosíték arra, hogy a globális infrastruktúra kiépítéséhez szükséges összegeket előteremtik vagy egyáltalán képesek lesznek előteremteni?
Talán igazuk van a németeknek és a franciáknak: nem kellene a világ államait hidegháborús tömbökbe sorakoztatni… Egyelőre sajnos az angolszászoknak áll a zászló. A kérdés csak az, tudhatja-e valaki, meddig?
Nem lenne más lehetőség, csak a vagy-vagy?
