– Ha jó leszek… – zsörtöltem csak úgy magamban.
Nem lehetett nem jónak lenni mellette, mindig bájosan mosolygó, halk szavú mivolta, mélységes nyugalma elriasztott minden rosszaságot. Belőlem legalábbis mindenképp. Legtöbbször…
Vajszeletet? – tűnődtem jóval később.
– Vajas kenyér szeletet? – kérdeztem nagykésőn.
– Vajszeletet – mosolygott vissza, s folytatta az olvasójának morzsolását, megszakítva így minden lehetséges fecsegést.
A konyha még kicsi volt. A kék sötétítő félig behúzva. Tisztaság és csend. Majd nagy eső.
– Zuhéj – javított ki halkan, inkább magának.
A barna hokedlit az ablakhoz tolom, nézek kifele, figyelem, miként próbálja elnyelni a rácsos kanális a tömérdek vizet, majd feladja, kezdetben bár kis tölcsér jelzi, hogy hol a bejárat, de majd az is eltűnik, mintha tó lenne a téren.
Váratlanul lábra áll. A hűtőhöz sétál, ahhoz a kicsihez, amit sok évvel később Moldváig vittünk. Kiveszi a vajat. Másféle vajat. Nagyot, sárgát. Bizonyára a néni hozta Gidófalváról, Elemér nagymamája, máskor tejszínt szokott, most vaj lett belőle. Házi vaj.
Kis kenőkéssel lekanyarít egy vajszeletecskét, amolyan kunkori valamit, ami a kés tompa élétől csíkossá válik. A meglepetéstől tátva maradt számhoz emeli. És én bekapom. Majd várom a következő órát.
Egy hétköznap délután dédimmel a konyhában, úgy hat, hét évesen. Öt vajszelet után hazaért a nővérem vagy az édesanyám.
Este lefekvéskor, mikor már kezdtük volna az Én Istenem, jó Istenem-et, halkan szóltam.
– Dédi?
– Mondjad, Krisztinka.
– Tudod, én nem szeretem a vajszeletet.
Olyan nehéz volt a súlya, olyan nagyon nehéz.
Többet nem kínált vajszelettel. De reggel elmesélte, hogy gyerekkorában ez volt az édességük, a nagy kedvencük. Hétköznapi csínytevésük csíkozott aranykarikája. Néztem szelídségét, nyugalmát.
Ma nem esett az eső, a konyhai kék sötétítő sincs meg már rég. Csak véletlenül lekanyarodott egy vajszeletecske. Talán pont azzal a késsel.
(2018. január 1., Kézdiszárazpatak)
