Az első három rész leginkább a Szamos-part felújításáról szólt, az utolsó pedig általánosabb volt. Városi tanácsosként és az RMDSZ helyi frakciójának a vezetőjeként kötelességemnek érzem, hogy a felvetett vélt vagy valós problémákra válaszoljak, kiváltképpen, hogy az RMDSZ frakciója is támogatta a Szamos-part felújításának projektjét. Ezen válaszcikkben tehát megpróbálok az első három részben kifogásoltakra válaszolni, majd egy második válaszcikkben a Szamos-part felújításán túlmutató kérdésekre is reflektálni fogok. Szintén ki szeretném emelni, hogy ebben a cikkben elkülönülten a városi terek, parkok rendezésének elveiről fogok írni (kitüntetetten a Szamos-partról), nem pedig a kibocsátott építkezési engedélyekről és ezek következményeként a város beépítéséről, aminek kérdésében nagyobb az egyetértés köztem és a szerző között. Természetesen a kettő között van összefüggés, hiszen Kolozsvár a második világháború után egy százezres magyar többségű város volt, ma meg az agglomerációval együtt közel félmillliós, román többségű város lett.
A város sokat változott az elmúlt évtizedekben, ezért (is) új funkciójú terekre van szükség (Látványterv)
Az átmenet, amelyet a kommunisták, majd Gheorghe Funar volt polgármester mesterségesen és erőltetetten hajtottak végre, problémás volt mind városrendezésileg, mind az épített magyar örökség szempontjából (és minden egyéb szempontból is). Az időt visszaforgatni már nem tudjuk, és tény, hogy a város megtöbbszörözte a méretét, ezért új funkciójú terekre van szükség, amelyek a korábban megrongált városszövetet kijavítják, és nem sértik vagy próbálják eltakarni a magyar kisebbség épített örökségét (pl. így válhatott láthatóvá a Dávid Ferenc szobor is a Kossuth Lajos utca felújításakor, így kerülhetett le a magyarokat sértő felirat a Baba Novac szoborról – hogy csak két dolgot említsek a tavalyi évből).
Előrebocsátom ugyanakkor, hogy sem én, sem az eredeti cikk szerzője nem műépítész vagy urbanista szakember. Tóth Klára a véleménycikkeiben, a Szamos-parton régóta lakó polgárként, nosztalgiázva fogalmazta meg kritikáit a még be nem fejezett felújításokkal kapcsolatban. Én pedig városi tanácsosként, arra rendszeresen futó polgárként, és nem utolsó sorban, szintén született kolozsváriként igyekszem felvázolni a miérteket és hogyanokat. Mivel nem vagyok városrendezésben jártas építész, az összes olyan kérdésben ami a város köztereinek átalakítását illeti, mindig építészekkel konzultálok, ahogyan ezen válaszcikk megírásakor is (köszönet Molnár Attila építésznek, aki több nyertes urbanisztikai projektben volt munkatárs). Kiemelten fontosnak tartom a társadalmi vitát, a lakók véleményét is, de mégiscsak szakma a városrendezés.
A Szamos-projekt előkészítését és kivitelezését tehát igyekszem sorrendben bemutatni, a vitatott részek külön kiemelésével. Minden nagyobb urbanisztikai projektet megelőz egy nemzetközi versenykiírás, és több közvita. A versenykiírást elismert építészek és tájépítészek állítják össze, a pályázóknak annak kell megfelelniük. A bíráló bizottságban (ahol anonimizált projekteket bírálnak) szintén elismert építészek vannak, többek között a Kolozsvári Műegyetem Építészeti Karáról, az Építészkamarától, és több más elismert szakmai szervezettől. A versenykultúrának hagyománya volt Erdélyben is (pl. ilyen kiírásban született meg az Egyetemi Könyvtár, és sok más emblematikus épület és tér terve is, már a XX. század elején, az akkori kortárs építészeti stílusban), csak aztán a kommunizmus éveiben ezt elfelejtettük. Mindenképpen hatalmas előrelépésnek tartom a város életében, hogy ezeket a projekteket nem dilettáns polgármesterek vagy tanácsosok, hanem valódi szakemberek bírálják el. Ha ez mindig így lett volna, nem jöhettek volna létre olyan borzalmak, mint az Avram Iancu szobor és az azt körülvevő tér, vagy a fellegvári kereszt, és hosszasan sorolhatnám tovább. Ilyen értelemben a versenykultúra nagyjából 15 évvel ezelőtti újbóli meghonosítása már sokkal régebben szükséges lépés volt, amelyet az RMDSZ frakciója teljes mértékben támogat, ugyanis ez kizárja a giccset, a nacionalizmust, és sok egyéb rosszemlékű tényezőt a közterek tervezéséből. Mindemellett, egy ekkora léptékű projekt, mint a Szamos-part felújítása és beleillesztése a városszövetbe, nem lett volna kivitelezhető másképp.
Meg kell értenünk, hogy noha a civil vélemények nagyon fontosak, és valamilyen kontrollált formában be kell épülniük a versenykiírásokba is (erre is jobban oda fogunk figyelni), de nem lehet kizárólag ezek alapján átfogó városi tereket tervezni. Ha így lenne, akkor az egész jobban hasonlítana egy végeláthatatlan „blokkgyűléshez”, mint egy szakmai munkához. A verseny pedig mindig jó, nem is értem a cikkben oly sokszor visszaköszönő spanyolozást. Éppen attól, hogy egy verseny nemzetközi, emeli a tétet, tapasztalt sikeres külföldi építészek is résztvesznek, ami mindenkit csak arra ösztönöz, hogy a legjobbat nyújtsa, helyieket beleértve. A zsűri névtelen, teljesen angol nyelvű projekteket bírál, az eredményhirdetés pillanatáig bármely projekt származhat hazai vagy külföldi építésztől egyaránt, nem lehet őket beazonosítani. Zárójelben megjegyzem, hogy a szintén éppen folyamatban levő Farkas és Egyetem utcai terveket ugyanilyen eljárásban helyi román és magyar tervezők nyerték el, aminek következtében például visszakerül eredeti helyére a kommunisták által eltüntetett Mária-oszlop, vagy a Farkas utcában, az egyetem többségében magyar rektorainak névsorát olvashatjuk majd, stb.
Visszatérve a Szamos-partra, mivel nem beszélhetünk egyértelműen sajátos építészeti stílusról, ami mondjuk az erdélyi kortárs építészetre vonatkozna (a lokális mivolta a terveknek inkább az anyagokban, megmunkálásban, részletekben, esetleg valami történelmi aspektusra, városszövetre vagy egyébre való diszkrét és absztrakt utalásban kell hogy megjelenjen), ezért a versenytervek sok mindenben hasonlítottak. Csakis kortárs esztétikáról beszélhetünk egy ennyire új és jelentős beavatkozás kapcsán, egy összetett történelmi várösszövet esetében. Nem reprodukálhatnak az építészek (amúgy nem is tudnánk már kivitelezni) régebbi díszes vagy simán megszokott építészeti stílusokat, mert nagyon könnyen giccsparádéba fulladhat az egész, vagy a tér nem fogja betölteni kívánt funkcióit. Arról nem is beszélve, hogy a régi stílusok is egyszer kortárs irányzatok voltak, megvolt a helyük időben, térben, ezeket értékelnünk és ápolnunk kell, akár felerősítve őket kontrasztos vagy alázatos kortárs gesztusokkal. Ezzel együtt cél az is, hogy a tereket vissza kell adni az embereknek, az ott lakóknak és nem környékbelieknek egyaránt. A Dónát negyedi partszakasz ilyen szempontból valóban kényesebb, mivel ott már használatban levő, úgymond működő létesítmények voltak, amik a lakók szívéhez is nőttek, noha esztétikusnak vagy szépnek nehezen nevezhető bármi is a régi elemek közül. Minden egyes dolog csak úgy oda lett téve, alkalmi és pontszerű probléma megoldásaként. Nem voltak részei egy átfogó tervnek, elképzelésnek, egységnek.
A szerző is említí, hogy a folyópartnak helyenként voltak használt és működő részei, különösebb összeköttetés nélkül (másik bekezdésben pedig azt nehezményezi, hogy miért lesz nyolc híd). Valóban voltak pontszerű zsebek, ahol főleg a helyet jól ismerő lakosok megfordultak, ahova el tudtak jutni leereszkedve valami eldugott lépcsőn, ösvényen, stb... Ezek a helyek valóban rendelkezhettek némi jelleggel, de ezek nem a városéi, nem a mindenkié voltak. Egy más negyedben lakónak, vagy arra futónak, a sok bozót és őserdő amibe leereszkedik, vagy egy ösvény, nem bizalomkeltő, nem vonzó. Ezeket megközelíthetővé, biztonságossá (világítás, szilárd minerális felület ami nem sáros, nem csúszik, ami tisztítható) kell tenni, és nem utolsó sorban esztétikussá, vonzóvá. Hogy nekünk mi esztétikus, nagyon nehéz kérdés, mivel a szépérzetünket és esztétikai érzékenységünket jó esetben tankönyvekből tanulhattuk, külföldi látogatásokkor finomodott, különben csupán a múlt rendszer durván iparosított, standardizált, szegényes, ismétlődő és csúnyán öregedő épített környezetünk, vagy éppen az abból elvágyakozás alakította. Ezzel együtt igaza van a szerzőnek abban, hogy a régi dolgokból több mindent be lehetett volna építeni az újba, ez sajnos a közvitán nem hangzott el. Erre az RMDSZ frakció ezentúl jobban oda fog figyelni, míg az besimítható az egységes koncepcióba, összefüggő városszövetbe.
Abban is igaza van a szerzőnek, hogy a kivitelezés során a tereket átjárhatóvá kell tenni, és a munkálatok haladhatnának gyorsabban. Tény az is, hogy a kivitelezés során változnak a tervek, a helyszínen dőlnek el részletek, soha nem lehet tűpontosan úgy megvalósítani, ahogy az papíron volt. A változtatások viszont a tervezők, városvezetés és kivitelezők közös egyeztetése alapján történik, hogy a tervben elképzelt egység ne törjön meg.
Másfelől fontos körülmény, hogy a Szamos partja és a nehezményezett felújítás még koránt sincsen készen, sok olyan felület lesz, amin puha burkolat lesz, vannak még nem füvesített területek, a fák ki fognak zöldülni és meg fognak nőni (amennyiben elszáradnának, rögtön ki lesznek cserélve a kivitelező költségén, stb.). A Szamos másik oldalán (ha az egyetem is elfogadja) pedig egybefüggő nyílt területet fog alkotni a part a most körbekerített Babeș parkkal. Mikor ezek a beruházások elkészülnek, egy felújított és jelentősen autómentesített, modern, a magyar hagyományokat, épített örökséget nem eltakaró útvonalon lehet majd lesétálni a Szabók bástyájától egészen a Rózsák parkjáig. Meggyőződésem, hogy amikor a beruházás elkészül, a szerzőnek is sokkal jobb véleménye lesz róla, lévén, hogy sokkal több zöld rész lesz, mint ami most látszik.
Ezt alátámasztandó, érdekes, hogy a sok közteret és parkot, amelyek végleges formában átadásra kerültek, utólag relatív kevés kritika éri. Mert funkcionálnak, akkor is, ha nem tökéletesek. Ilyen példa a Főtér is, ami az első igazán modern tere volt a városnak. Ahol már nemcsak pár pad van, és elkerített füves részek, amelyek előtt az írta, hogy a „fűre lépni tilos”, hanem olyan tér, ahol jóval kevesebb az autó, és jóval több az embereknek visszaadott tér. Olyan tér, ahol érvényesülni tud a kivilágított Szent Mihály templom a maga teljes pompájában, és ahol augusztus 20-án együtt tudjuk énekelni a himnuszt. Sokak majd erre a térre és életérzésre fognak szeretettel visszaemlékezni, de állhatna itt jó példaként a Sétatér is.
Gondolatmenetemet azzal zárnám, hogy megértem a szerző konzervatizmusát ebben a témában, hisz a terek régi igényeknek tettek eleget, amik akkor valószínű betöltötték a funkciójukat, és számtalan szép emléket őriznek. Bízom viszont abban, hogy megértik, az igények, koncepciók és funkciók, sőt mi több, (építészeti) stílusok is változnak, így ezek a közterek más feladatokat kell ellássanak, tipikusan több ember változó igényét kiszolgálva. Biztos vagyok abban is, hogy majd 30 év múlva, amikor talán megint újrarendezik a Szamos-partot, sokan a most kialakuló terek változatlansága mellett fognak érvelni, és számtalan indokot felhoznak majd, hogy miért volt ez jó, azzal szemben, amit majd 30 év múlva akarnak ott kialakítani. Meggyőződésem viszont, hogy 30 év múlva azoknak lesz igaza, akik majd az akkori funkciókhoz akarják a tereket alakítani. Nagyon remélem, hogy ez majd akkor is eszembe fog jutni.
A szerző RMDSZ-es városi tanácsos, a frakció vezetője
http://www.szabadsag.ro/-/-szep-varos-kolozsvar-de-mi-tortenik-a-szamosnal-5-resz-cikk-http://www.szabadsag.ro/-/-szep-varos-kolozsvar-de-mi-tortenik-a-szamosnal-4-resz-cikk-http://www.szabadsag.ro/-/-szep-varos-kolozsvar-de-mi-tortenik-a-szamosnal-3-resz-http://www.szabadsag.ro/-/-szep-varos-kolozsvar-de-mi-tortenik-a-szamosnal-2-resz-http://www.szabadsag.ro/-/-szep-varos-kolozsvar-de-mi-tortenik-a-szamosnal-1-resz-
Borítókép: Látványterv
