És hat éven keresztül az íróasztal mögött mindennap ott ült az elnök, és fontos ügyeket intézett. Telefonált, kapcsolatokat épített, vitatkozott, szervezett, pályázott, temetést intézett, minjánt toborzott, bosszankodott, segített. A hitközség tagjainak, időseinek a sorsát a szívén viselte. És volt egy nagy álma: a zsinagóga felújítása és a zsidó kulturális központ létrehozása. Ő volt Schwartz Róbert, az elnök.
Minden reggel megkérdezte, mi újság, és nem szerette, ha azt mondtam, semmi, mert érdekelte, hogy mi van az irodában, a kollégákkal, a városban vagy éppen a fenesi gólyafészek lakóival. Szerette az állatokat, és csodálta a növényeket, őszintén gyönyörködött egy-egy virág szépségében. Avokádót ültetett, és mindennap figyelte, hogyan fejlődik, nagyokat nevetett a jó vicceken, nagy érdeklődéssel, csodálattal követte a technika fejlődését, befogadta Rózsit, az utcacicát, és ha jó barát hívta, úgy szólt bele a telefonba: „Itt Schwartz, a fűszeres.” Tele volt élettel, ő volt a nagy túlélő. Ő volt Schwartz Róbert, az ember.
A neve az évek, a mandátumok során összefonódott a hitközséggel, amelyért olyan sokat küzdött. Kiharcolta, hogy engedélyezzék a holokauszt-emlékmű köztéren történő felállítását, majd évekig küzdött, hogy az engedélyt véglegesítsék. Méltán nagy megvalósításnak érezte.
Fontosnak tartotta a zsidó hagyományok ápolását a hitközségben, minden ünnepet gondosan megszervezett, de talán még ennél is fontosabb volt számára az, hogy a zsidó közösség a város lakosságának szerves részét képezze. Ezért mindig hangsúlyozta és hirdette, hogy a hitközség rendezvényei mindenki számára nyitottak, és örült, ha ezeken szép számban részt vettek.
Konferenciasorozatot indított, amelyre számos országból neves előadókat hívott, és minden alkalommal lázasan vetette bele magát a szervezésbe, majd a bemutatott tanulmányokból két nyelven kötetet adott ki. Sok támadás érte ezért a kétnyelvűségért, többen nehezményezték, hogy a beszédeit magyarul is elmondta, de ezen a téren (is) hajthatatlan volt, inkább csendben tűrte a bántásokat.
És volt egy nagy álma: a zsidó kulturális központ és a zsinagóga (magunk között csak úgy emlegette: a zsini). Minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy a felújítás megvalósulhasson. Több mint egy évtizedes munkájába került, sokszor falakba ütközött, néha az egész kilátástalannak tűnt, kevesen álltak mellé, többen akadályozták, de nem adta fel. És nem fáradt el. Soha, egyetlenegyszer sem mondta, hogy el- vagy belefáradt, sokszor az erején felül teljesített. Nehéz betegsége volt, de a legnagyobb méltósággal viselte, nem panaszkodott, csak bement az irodába, és dolgozott. És sokára bár, de láthatta a munkája gyümölcsét.
Megsárgult falak, százéves, csikorgó parketta, robusztus íróasztal, amikor 2023 márciusában belépek a hitközségi irodába. Mindez már otthonos, meleg hangulatú, mégis árvának, elhagyottnak hat. Az íróasztal mögött nem ül ott az elnök…
„Csókolom, viszlát!” - mondta hat éven keresztül mindennap. Viszlát, elnök úr, nagyon fog hiányozni!
