Balázsné Kőrösi Ibolya textilművész, egyetemi oktató emlékére
Műhelyvallomás
...Ha visszatekintek arra a sok évre, azokra a munkákra, amiket csináltam, és nincsenek meg, hiányérzetem támad. Nem tudnám megmondani pontosan a számot, tudtam, hogy kétezerötszáznál tartottam, mind-mind egyedi darabok voltak. Ez a világba ment, az emberek örömmel hordták, talán még meg is őrizték, mert a batikolás értékes kézimunka, ami nem olyan könnyedén megy.
A főiskolán annak idején Ciupe Mária vezetett be a művészi munkába, akkoriban próbálkoztam a batik technikával, ő azt mondta, hogy biztos kezem van, és talán igaza is volt, hogy nem voltam sohasem gátlásos, amikor a kezembe vettem a batik pipát… Most el is hoztam magammal egy ilyen kis szerkentyűt, hogy megmutassam azt, ami tulajdonképpen az én mesterségem egy fontos eszköze. Úgy nem adna az ember sok mindent rá, de az igazság az, hogy ez egy kényes szerszám, forró viasszal kell vele dolgozni a selyemre. Fontos, hogy a selymet a rámára keményen kifeszítsük. A kontűröket megrajzoltam forró viasszal, szabad kézzel, közvetlenül a selyemre. A kompozíciót megterveztem, lehetett szimmetrikus vagy aszimmetrikus, akkor, ha egy kendőről van szó, ha pedig egy drapériáról, akkor egy szabadabb gondolatot vittem föl a selyemre vagy a vászonra. Ezután következett a színezés, ami már ecsettel történt, meg az árnyalás. A végén az anyagot, a kendőket fixálni kell, hogy ne hagyja a színét.
Általában a természetes anyagot használtam, elkezdve a finomabb vászontól a kínai selyemig. A batik technika eredetileg egy jávai művészi kibontakozás, különböző szín- és fényárnyalatokat vittek föl az anyagokra a világostól a sötét felé, ezekből készült ott a ruha. Annak idején én ezt nehezen tudtam megvalósítani, mert negyven-ötven évvel ezelőtt a festék nagyon drága is volt, és nem tudtunk hozzájutni. Ma már olyan fejlett a technika, hogy nem probléma, mert nem is kell gőzölni ahhoz, hogy mosható legyen egy anyag.
A batikolásnál fontos szempont az, hogy hordható legyen, ne hagyja a színét, és kellemes legyen az ember szemének. Ami pedig aztán a ruhákat illeti, volt olyan elképzelésem is, mivel én az Unitárius Ipariban, akkori nevén Magyar Műszaki Textilipari Leányiskolában végeztem, tudtam szabni, varrni, s ez nagyon sokat segített abban, hogy szabásmintára készítettem a ruhaterveimet. Ezekből ma már sajnos csak kettő van, a többi az nincs meg már. És szőttem is, szegény Szentimrei Judit, ma egy hete, egészen pontosan vasárnap volt egy hete, hogy meglátogatott, még azt mondta nekem: „hát én nem is emlékszem arra, hogy te még szőttél is!” Hát a szövést, mint olyant, nem tudtam gyakorolni a műtött lábam miatt, mert ott kellett volna hajolni vagy kucorogni a szövőszék mellett, de egy néhány darabot csináltam, miután végeztem, sőt, a szamosújvári szőnyegszövőknél (három évig kijártam oda, mint tanár) továbbképző tanfolyamot tartottam a szövészeknek. (...)
A viaszpipámat akarom bemutatni: hát így néz ki, ez az én jobbkezem volt. Ez egy egyszerű kis szerszám, úgy hívják, hogy tian-tin. Viaszt teszünk bele és parafint, aztán szeszlámpa fölött melegíteni kell, amíg a viasz megolvad annyira, hogy folyékony lesz, és vonalat lehet húzni vele a selyemre. Egyenletes hőmérsékleten kell felmelegíteni ahhoz, hogy szép vonalat tudjunk húzni, mert ha túl forró, akkor foltot hagy, ha az ember nem dolgozik gyorsan. Így készül a szigetelt batik, ami a színeket elválasztja, hogy megmaradjon a kontúr, és van olyan, amikor a világostól indulunk, ráfedünk két, három, sőt tizenkét árnyalatot is, ezt kell kimosni könnyűbenzinben, újrafeszíteni… Szóval, egy aprólékos munka… Amellett, hogy az óráimat is meg kellett tartanom – harminckét évig tanítottam.
Borítókép: Batikolt selyemsál egy részlete, B. Kőrösi Ibolya munkája
