Ennek persze lehetne értelme akkor, ha annak a többségnek a tagjai, akikre szavazunk, ha nem is maradéktalanul, de legalább lényegi vonatkozásokban vállalják a kisebbségi szempontok képviseletét is. És persze akkor, ha ezeknek a szempontoknak a román nyilvánosságban való hatékony képviseletére valóban képessé is válhatnak. Bár mindig is egy olyan román-magyar pártban reménykedtem, amely a tényleges együttműködéshez és kölcsönös empátiához vezethet, ennek ez idő szerint még mindig nem jöhetett el az ideje.
S mivel a romániai magyarság európai képviselete forgott kockán, s a fiam kolozsvári ismeretségi körében azt éreztem, hogy – főként az Orbán Viktorral való együttműködés miatt – elfordulnak az RMDSZ-től, s ezzel sok vonatkozásban a magyarságtól is, úgy döntöttem, hogy nekem igenis az RMDSZ-re kell szavaznom. Az USR-hez kötődő szimpátiáim ellenére is.
Persze azt is tudtam, hogy az USR is kötéltáncot jár. Csak akkor képviselheti hatékonyan a magyar érdekeket (is), ha a román választóközönség tágabb, empátiára képes, gondolkodó rétegeit is képes megszólítani. És ez roppant nehéz. Amit az is jelez, hogy a valóban européer gondolkodású és ortodox hitű Andrei Pleșu, aki a DreiSat nevű német tévéadó Sternstunde Philosophie című beszélgetéssorozatában európai önérzettel bélyegezte meg Orbán Viktor (állítólagos és valós) antidemokratizmusát, az uzvölgyi temető megszentségtelenítése ellen nem emeli fel szavát. Ahogyan az önálló (tehát elvben elfogulatlan) gondolkodás legjelentősebb román szószólója, Gabriel Liiceanu sem érzi kötelességének, hogy lemossa a román önérzetről azt a szennyet, melyet a román szélsőséges nacionalizmus ráfröcskölt. (A nacionalizmussal magával semmi gondom, hiszen bármennyire elfogulatlanok lennénk, mi magyarok is nacionalisták vagyunk, sőt, úgy vélem, azoknak is kell lennünk.)
Addig azonban, amíg a román szellemi élet nemzetközi tekintélyű képviselői hallgatnak, nehéz a nemzeti tárgyilagosság és empatikus szemlélet híveit politikailag megszólítani.
Meglehetősen elszomorító, hogy Andrei Pleșu és Gabriel Liiceanu, bár mindketten a román önszemlélet kritikus megújítására törekednek, s maguk is elkeseredett harcot folytatnak a román szélsőséges nacionalizmus szűkagyú prófétái ellen, nem ébrednek rá, hogy ennek a megújításnak a magyarokhoz fűződő viszony empatikus átértékelése a conditio sine qua nonja. Mi, magyarok Erdélyben is kevesen vagyunk (a százéves magyarellenesség sem maradhatott demográfiai következmények nélkül), ennek ellenére a hozzánk való viszony tisztességes tisztázása hatalmas, máig megoldhatatlannak tűnő feladatnak tűnik számukra.
Pedig számtalanszor leírtam már, ha az erdélyi – ma is agresszív – térfoglalást természetesnek (egyfajta marxi történelmi szükségszerűségnek) fogják fel, melynek jegyében a magyarok ellen bármiféle törvénytelenség elkövethető, ama agresszív térfoglalás a tisztességes románság ellen is folytatható. Csupán a nemzetárulás vádját kell meglobogtatni. A korrupció meggátolhatatlan addig, amíg a jó románok a magyarokat és a rossz románokat diadalmasan megkárosíthatják, ha azt a román „nemzeti önérzet” védelmében teszik. Addig, amíg ennek a kontraszelekciónak a tragikus voltát és a magyar kérdéssel való mély összefüggéseit föl nem ismerik, gyakorlatilag nincs remény a megtisztulásra.
Az erdélyi magyarságban évtizedek óta eleven a hajlandóság arra, hogy virtuális szövetségeseivel, a valóban önérzetes, mert tárgyilagos és gondolkodó román polgártársakkal összefogjon. Szórványos megnyilvánulások – főleg a perifériákon – már vannak…
Sajnos, legalábbis bizonyos vonatkozásokban, nincs itt az ideje annak, hogy tömegesen elforduljunk az RMDSZ-től. Azt kell kivárnunk, hogy az RMDSZ olyan román szövetségesekre akadjon, akikkel összefogva nem a szlovák Híd-Most-féle tragédia lesz az „eredmény”, hanem egy valódi kölcsönösségen, hiteles történelmi ismereteken és életképes jövőképen alapuló mentális fordulat.
A román értelmiségi nyilvánossággal való szakítás azonban a mi részünkről is fatális tévedés lenne. Az olyan személyiségek, mint Zoltán fiam és ismeretségi köre, valamint Demény Péter, Szilágy N. Sándor és mások mérséklete legalább annyira fontos számunkra, mint a székely autonómia híveinek (egyáltalán nem provokatív, csupán – a voltaképpeni európaiság szemszögéből – természetszerű) kiállása.
Az, hogy Zoltán fiam kijelentette, ő az USR-re fog szavazni, nem verte ki a családi biztosítékot. Meghallgatta az érveinket, elmondta a magáéit. Szokásához híven meggyőzően. De azért maradt mindenki a maga eredeti álláspontjánál.
S ha az USR Kolozs megyei szervezetének – uzvölgye kapcsán kiadott közleményébe – beleolvasok, el kell ismernem, Zoltán fiam szavazata sem veszett el számunkra. Mert hasson bármily elcsépelten is, József Attila gyönyörű mondata makacsul aktuális: egymás nélkül valóban sötétben vagyunk.
Nem csak mi őnélkülük, de főként ők minélkülünk.
