Hogyan készült a film, milyen volt a rendezővel dolgozni, hangzottak el az első kérdések. Mielőtt ezekre választ adott volna, Nussbaum László megjegyezte: furcsa érzés volt, hogy főszereplőnek nevezték az eseményt beharangozó plakáton, a film bemutatóját hirdető szövegben. „Nem főszereplő, hanem tanúságtevő vagyok”, jegyezte meg.
– Noha megközelítőleg 90 éves vagyok, el kell mondanom, hogy én vagyok a legfiatalabb generáció a túlélők közül, ezért is vállaltam, hogy elmondjam mindezeket, hiszen jóformán alig lehet már találni valakit, aki beszélhet a lágerekben történtekről. Nagyon fontosnak találom ezt a filmet, épp a tanúságtétel miatt. Sok könyv, újságcikk jelent meg, sok előadás hangzott el a témával kapcsolatban, ennek ellenére, fontos elmondani a tényeket, mert a jövendő nemzedékek tanulhatnak a háromnegyed évszázaddal ezelőtt történtekből. Biztos vagyok benne, hogy száz, kétszáz év múlva a történészek kutatni fogják ezt a korszakot is, a 20. század első felét, amikor az egész világtörténelem legszörnyűbb eseményei zajlottak – magyarázta Nussbaum László. Auschwitz mindenki számára ugyanaz volt, de a tragédiák egyéniek, ebben különböznek ezek a történetek, hiszen mindenki a saját tragédiáját írja le, vagy mondja el, vélte a filmben elmondott személyes vallomásról Laci bácsi.
Beszélt arról is, hogy többször tartott előadást a holokausztról iskolákban, egy ilyen alkalommal az egyik diák megjegyezte: többen beszéltek már erről, és mindig azt mondták, hogy „milyen szerencséjük volt”. „Mondja, mindenkinek ilyen szerencséje volt, aki Auschwitzban volt?”, kérdezte. – Nem tudtam mást felelni, mint hogy igen, mindenkinek szerencséje volt, aki beszélni tud erről, hatmillió embernek viszont nem volt szerencséje – mondta Nussbaum László.
– Ami a beszélgetést indító kérdést illeti, hogy hogyan működtem együtt a rendezővel, elöljáróban el kell mondanom, hogy ha most kérne rá, nem vállalkoznék ilyemire. Másfél évig készült ez a film, időközben tehát az is „rámrakódott”, még öregebb lettem, még hevesebben ver időnként a szívem, és a vérnyomásom is nagyon változó – jegyezte meg.
Elhangzott az is, hogy a forgatás többé-kevésbé folyamatos volt, több helyszínt bejártak, Tordától, a szülővárostól kezdve Kolozsváron át egészen a buchenwaldi koncentrációs táborig, ahova Auschwitzból került, és itt érte végül a szabadulás. Szülei és 13 éves öccse Auschwitzban lelték halálukat.
A több mint tízórás felvett anyagból vágta össze a rendező az ötvenperces filmet, mint kiderült, az interjúalany ragaszkodott ahhoz, hogy egy óránál kevesebb legyen a végeredmény. – Nagyon sok mindent elmondtam, ő pedig ebből a tíz órából ezeket a részleteket találta a legfontosabbaknak. De úgy vélem, hogy ami kimaradt, az is használható lesz valamikor, valakik számára. Az én nevem aligha fog számítani, bármilyen más név állhatna ott, a tanúságtétel számít. A név eltűnik, de a tartalom, a tények, az emlékek maradnak – mondta Nussbaum László.
Csibi László, a film rendezője megköszönte Laci bácsinak, hogy vállalta a forgatást, mint megjegyezte, nehézségek mindig akadnak, de a filmből talán kiderül, hogy milyen volt a közös munka. Ami a dokumentumfilm elkészítésének ötletét illeti, elhangzott: a 2015-ben készült, Édes Erdély, itt voltunk című, Észak-Erdély visszacsatolásának időszakáról szóló alkotása szerepelt a Lakiteleki Filmszemlén, a vetítés után a zsűri egyik tagja megjegyezte, hogy a befejezéssel „feldobta saját magának a labdát”. – Ez tehát tulajdonképpen annak a munkának a folytatása is lehet. Ezt követően történt a Laci bácsival való találkozásom, és az elhatározás, hogy az ő történetét dolgozom fel – mondta Csibi László, aki végül köszönetet mondott a kislétszámú stábnak is, többek között Bocsárdi Magornak, aki a film zenéjét szerezte.
Csibi László filmje októberben megkapta a Hollywoodi Nemzetközi Független Dokumentumfilmes elismerést, november 8-án pedig a Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány 250 ezer forintos különdíját a Lakiteleki Filmszemlén.
(Borítókép: Csibi László és Nussbaum László a szerda esti vetítés után a Minerva-házban. Fotó: Rohonyi D. Iván)
