A kommunizmus évtizedei Romániában nem tették lehetővé a második világháborúban a Don-kanyart megjárt, ott elpusztult és szenvedett áldozatokra való megemlékezést. Ám hozzánk is eljutott Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyve, amelyben a szerző a nemzeti lelkiismeretre apellált: „Pedig ezeket az embereket, ezt a százezernyi férfit egyszer el kell siratni. Mert zömében áldozatok voltak.”
Aztán bekövetkeztek az 1989-es változások, és lassacskán beszélni lehetett arról, amiről azelőtt még suttogni sem volt tanácsos. Az erdélyi magyarság elsősorban a magyarországi médiából értesült a doni áldozatok emlékére szervezett anyaországi megemlékezésekről. 1999 októberében a Duna TV-ben tízezrek követték a pákozdi emlékkápolna felavatását és az addig orosz földben nyugvó magyar katona hazahozatalát. Arról is értesülhettünk, hogy a magyar kormány kezdeményezésére katonatemetőket alakítottak ki a Don mentén, az egykori véres csaták helyszínén, kiemelten Rudkinóban és Bolgyirevkában.
Elérkezett hát az ideje annak, hogy az erdélyi áldozatokról is megemlékezzünk!
2002 januárjában az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete kezdeményezésére a történelmi egyházak és egyes civil szervezetek képviselőiből Marosvásárhelyen emlékbizottság alakult a Don-kanyarban 1943 telén elesett áldozatokért. A bizottság tagjai mindjárt a megalakulást követően kutatómunkát indítványoztak a Don-kanyarban nagyrészt megsemmisített 2. magyar hadsereg erdélyi, elsősorban Maros megyei vonatkozásainak jobb megismerése érdekében. Ennek eredményeképpen egy éven belül sikerült összeállítani az 577 személyből álló listát mindazokról, akik Maros megyéből kerültek ki a Don-kanyarba. Közülük számosan nem kerültek már haza, mivel ott meghaltak, eltűntek vagy megsebesültek. Magyarok, románok, zsidók és más nemzetiségűek, honvédek és munkaszolgálatosok egyaránt! Sőt, még ennél is jóval többen, mert bizton mondhatjuk: a túlélők és az otthon maradottak is áldozatok voltak. 1943 januárjában–februárjában az elviselhetetlen oroszországi télben a Don kanyarulataiban, a folyam mentén védőállásaikban levő, az értelmetlen parancsra kitartó, majd a visszavonuló német csapatok védőpajzsát alkotó magyar és nem magyar honvédek és munkaszolgálatosok, a 2. magyar hadsereg erdélyi tagjai is az egész nemzettel együtt áldozatokká váltak.
2003 januárjában szerveztük meg az első megemlékezést Marosvásárhelyen, és azóta évről évre gyertyát gyújtunk a doni áldozatok emlékére. Már a kezdetektől emlékmű felállítását indítványoztuk, amely előtt a Don-kanyarban elesett hősök tiszteletére adózhatunk, melynek felavatására 2005. május 29-én, a magyar hősök napján került sor. A Don-kanyarban elesett hősök tiszteletére felállított emlékmű, Bocskai Vince szobrászművész alkotása, mintegy két és fél méter magas, mondanivalója jelképes tárgyi elemek révén jut kifejezésre. A kompozíció egészében keresztre emlékeztet, amelynek vízszintes része bronz, függőleges része pedig csiszolt andezitoszlop, egyben piedesztál a vízszintes elem kiemelésére. Az oszlop elülső felirata: PAX, oldalt pedig az olvasható: DON, 1943. I. 12. A vízszintes elem vonatkerék, ágyúcső roncsok, valamint emberi kezek egymásba torlódását tartalmazza.
Megemlékezésem, visszaemlékezésem az ismert történész, dr. Szakály Sándor gondolataival zárom, aki a következőket írta: „Egy nemzet azonban nem feledkezhet meg halottairól, meg kell hogy adja nekik a végtisztességet! Azoknak is, akik idegen földben, sok száz és ezer kilométerre a hazától, és azoknak is, akik hazai földben alusszák örök álmukat. Emlékük megőrzése valamennyiünk számára fontos kell hogy legyen! Egy nemzet halottai iránti tisztelete jelzi az adott nemzet kulturális színvonalát és igényességét is. Aki nem temeti el hőseit, nem siratja el halottait, nehezen várhatja el az utókor megbecsülését. Az ifjabb nemzedéknek nemcsak eleiről kötelessége gondoskodni, de emlékük megőrzéséről is!”
Béke poraikra!
