(Az első rész ide kattintva érhető el.)
Másfél óra elteltével kopognak az ablakon: nesztek, itt van – adják vissza az útleveleket. Nem kérdezünk semmit, már 17 óra fele jár az idő, gyalogolnunk kell az abház „határátkelőig”, elindulunk. Sokan gyalogolnak, de még többen kisbusszal mennek át, ezeken hol grúz, hol abház rendszám. A híd előtt fura alkotásra leszünk figyelmesek: betonból készült piedesztálon egy pisztoly, amelynek csövén bog látható. Megtudjuk, hogy a grúzok ezzel jelzik az abházoknak: nem szándékoznak fegyverhez nyúlni.
Haladunk tovább, bár szívesen méláznánk az élet értelmén a távolban látható, hó borította bércek láttán. Megérkezünk a „határátkelőhöz”, az emelvényeken ott vannak az orosz mesterlövészek, kissé izgulunk. Odaadjuk az útleveleinket, gyorsan elveszik, telefonálnak, félreállítanak. Mindenki siet, kiderül, hogy délután 5-kör, s nem 6-kor zár a határ, lassan sötétedik. Mi is nyugtalanok vagyunk, el kellene érnünk a „fővárosba” tartó utolsó marshutkát. A határ menti Gali városában ugyanis, minden eddigi leírás szerint, nincs külföldinek maradása, a mérhetetlen szegénység és nincstelenség miatt a turistákra támadhatnak.Aztán hívnak: pecsételni akarnak az útlevélbe, mintha ez egy valódi határátkelő és ország lenne.
– Nem szükséges, ugyanis Szuhumiban, a fővárosban elmegyünk a bevándorlási hivatalhoz, s majd ott kapunk egy papírt, s az a vízum – mondom, gesztikulálom kézzel-lábbal, bevetve maximális orosz tudásomat is.
A grúziai oldalon csak rendőrőrs van (balra)
Rázza a fejét. A pecsét már az útlevelem fölött van, azt kérdezi, pecsételhet. Mondom: nyét!
– OK, go back – mondja angolul, s a híd felé mutat.
Felvesszük a hátizsákokat, s indulunk vissza. A másik oldalon a grúz rendőr kinyitja ugyanazt a kis ablakot, s az ég felé irányított tenyerekkel hangtalanul kérdezi: na, mi van?
Mondjuk, elment az utolsó marshutka, nem tudtunk eljutni Szuhumiba.
Megúsztuk, ugyanis akinek az abházok bepecsételnek az útlevelébe, az csakis Oroszországon keresztül hagyhatja el az „ország” területét, Grúzia ugyanis saját területeként kezeli a szakadár területet, s nem engedi be területére azokat, akinek abház pecsét van az úti okmányukban. Tudomásom van egy magyarországi csoportról, akiknek kérdezés nélkül bepecsételtek az útlevelükbe, s csupán hosszas utánajárás után, orosz vízummal mehettek ki Abháziából, akkor is csak a Vlagyimir Putyin vezette országba.
Szilveszter Batumiban
Lehangolódva megyünk vissza Zugdidibe, egy olcsó étkezdében letelepedünk. Találunk egy panziót, kiváló fogadtatásban van részünk: kezdő vendégfogadó egység, határtalan a lelkesedés. Hátha idővel sem tompul…
Visszaváltottuk az orosz rubelt, átvergődtük magunkat az egyik hídon kialakított zsibvásáron, majd leutaztunk Batumiba. A Fekete-tenger látványa megnyugtatóan hatott, a kikötőben lévő halászok, hajók és csónakok szinte elhitették velünk, hogy Olaszországban vagyunk…
Rendkívül olcsó szállásunk szobájának levegője dohos volt, ám mielőtt elkezdtünk volna panaszkodni, eszünkbe jutott, hogy a szálloda potom áron bocsátotta azt rendelkezésünkre.
Ebben a városban sem maradtak ki a templomok, a katedrálisok és természetesen a kolozsvári Fellegvárhoz hasonló kilátó sem. Az egyediségét Ali és Nino 2010-ben átadott mozgó szobra biztosította. Nem csupán a művészi alkotás különlegessége (mechanikus eszközökkel egymásba csúszó, fémkarikákból készült férfi és női alak), de a szerző által közvetített eszmei mondanivaló is fontos: az alkotás alapjául szolgáló novella szerint a kor szellemét meghazudtolva az 1900-as évek elején egymásba szeret egy muzulmán férfi és egy keresztény nő Bakuban… Tiltott szerelem. A könyvet 30 nyelvre lefordították, megfilmesítették, színházi darabot is készítettek belőle, s lám, szabadtéri mozgó szobor is lett belőle.
Szilveszteri bulink helyszíne, Batumi gyorsan fejlődő kikötőváros, a Fekete-tengeri „Las Vegas”, amely alig néhány évtizeddel ezelőtt félig-meddig még háborús övezet volt, 2004 tavaszán ugyanis a grúz központi hatalom úgy döntött: megdönti Aslan Abashidze kiskirály önkényuralmi hatalmát és kiterjeszti szuverenitását ezen övezetre is. Szerencsére ez alkalommal (Ahbázia és Dél-Oszétia esetével ellentétben) a Kreml úgy döntött, hogy nem avatkozik be, sőt közvetítőként elősegíti a békés rendezést. Aslan Abashidze több mint egy évtizedes, a tartomány felett gyakorolt uralma megdőlt, s az ismét Grúzia részévé vált. Ugyan Szalome Zurabisvili grúz külügyminiszter asszony biztosította orosz kollégáját arról, hogy az adzsáriai forgatókönyv nem kerülhet megismétlésre Dél-Oszétia és Abházia esetében, de az Adzsáriában elért siker óhatatlanul arra a helytelen következtetésre vezetett a grúz kormányzó elitben, hogy a fegyveres nyomásgyakorlás sikerre vezethet a másik két szakadár tartomány esetében is, és az ország reintegrációja karnyújtási közelségbe került.
A régi és új kontrasztja Batumiban (A szerző felvételei)
Valójában az adzsáriai konfliktus számos ok miatt nem volt összehasonlítható sem a dél-oszét, sem az abház helyzettel: Adzsáriában az etnikai ellentétek nem játszottak szerepet a konfliktusban, az etnikai-nyelvi eltérés minimális a grúz többségtől. Ugyanakkor a konfliktusnak nem voltak történelmi okai, előzményei, mi több, az adzsáriai vezetés nem kívánt de jure elszakadni Grúziától. Szerencsére az adzsáriaiak többsége által gyakorolt muszlim vallás nem játszott szerepet a konfliktusban.
Jelenleg Adzsaria, hivatalos nevén Adzsar Autonóm Köztársaság turisztikailag és infrastruktúra szempontjából fejlett régió, a Szovjetunió felbomlása után a független, de politikailag megosztott Grúzia részévé vált. Az 1991–1993 közötti polgárháború nagyrészt elkerülte, ami főleg Aszlan Abasidze, a tartomány tekintélyelvű vezetőjének érdeme. Habár Abasidze fenn tudta tartani a rendet az autonóm köztársaságban és az ország egyik legfejlettebb régiójává tette, érdemeit beárnyékolják az alvilághoz fűződő kapcsolatai (csempészetből jelentősen gyarapította vagyonát), és országlása idején az emberi jogok is sérültek. A tbiliszi kormányzatnak Eduard Sevardnadze elnöksége idején gyakorlatilag nem volt befolyása Adzsaria életére, és szemet hunyt az események felett.
A 2003-as rózsás forradalom elsöpörte Sevardnadze hatalmát, és Miheil Szaakasvili, az új elnök, fellépett Grúzia integritásának helyreállításáért. Bár egy ideig a fegyveres konfliktus lehetősége is fennforgott, végül Abasidze 2004 májusában lemondott és Moszkvába menekült. Ezután helyreállították a központi hatalmat, és az autonómiát valamelyest megnyirbáló új törvényeket fogadtak el.
A Batumiban található betűtoronynak érdekes a története: azért építették fel, hogy népszerűsítsék a világon egyedülálló grúz betűket. Kutak szerint a grúz ábécé időszámításunk előtti harmadik században keletkezett, minden hang egy betűnek felel meg. Három nagy lépésben fejlődött, amíg mai formája kialakult. A torony formája a DNS-t idézi, ami arra utal, hogy a nyelv a grúzok genetikai kódja.
A csodálatos Európa-tér a régi Batumi új arcát mutatja: azután kapta a nevét, hogy Adzsara tartomány belépett az Európai Régiók Szövetségébe. A teret századfordulós épületek díszítik, illetve ezekhez stílusban jól illeszkedő újak. A tér fölött a görög mitológia monumentális nőalakjának, Médeának a szobra tornyosul.
Batumiba mindenképpen nyáron érdemes menni: a korzó, a turisták zsibongása, a szolgáltatások beindulása feledhetetlenné teszi az ott tartózkodást – állítják, akik már voltak.
A Szovjetunió letűnt Riviérája
Hazautazásunk előtt a kommunizmus relikviáit tekintettük meg: Tskaltubót, a szovjet wellnessturizmus hajdani fellegvárát, Moszkva egykori büszkeségét, ahol még Sztálinnak is volt fürdőkomplexuma. A Kutaisi városától alig 9 kilométerre lévő települést a Szovjetunió Riviérájaként tartották számon. 
A jelenleg lerobbant, de hajdani pompájukat még mindig sugárzó épületekre újjászületés vár: Grúzia leggazdagabb embere, Bidzina Ivanishvili szeretné megvásárolni Tskaltubo elhagyott gyógyfürdőit és szanatóriumait, hogy új otthont építsen az itt letelepedett menekülteknek, akik az 1992-es abháziai konfliktus elől jöttek ide, és akik jelenleg is – emberpróbáló körülmények között – hajdani szanatóriumokban laknak.
A poszt-apokaliptikus környezet hatással van ránk: csüggedten haladunk az omladozó épületek között. Több helyre be is megyünk: ijesztő látvány tárul elénk. Óvatosan, körültekintően közeledünk az emberekhez, hisz még annyi év elteltével is élénkek a sebek. Attól tartottunk, hogy esetleg agresszívek lesznek vagy pénzt kérnek tőlünk. Több időt töltünk hát az udvaron, hadd szokják meg látványunkat. Egy idős nő máris invitál: menjünk fel! Sejtjük, hogy pénzt fog kérni. 
A grúz-abház és a grúz-orosz háború elől menekültek költöztek be a romos épületekbe. Az életkörülmények rosszak...
Mihelyt felérünk, azt ajánlja, menjünk a lakásába kávét inni, onnan kiváló a kilátás a településre és a környező, hóborította hegyekre. Ezeket végül a tetőről nézzük meg, s azon morfondírozunk: mennyi pénzre lenne szükség mindent restaurálni…
Abházia, a 2020–2021-es szilveszterünk helyszíne? Meglátjuk… Semmiképp sem adom fel.
VÉGE
