Egyed Péter halálára
Részben éppen ezekért a kifacsart utalásokért, melyeket természetesen mindketten értettünk. Másrészt, mert mindig higgadt volt, zártan szenvedélyes, miközben a szenvedély révén mégiscsak megnyílt valamiképpen, közel kerültél hozzá, akkor is, ha napszemüveget viselt, mint többször egy-egy hosszú éjszaka után. Harmadrészt, mert mindent tudott, igazi transzszilván reneszánsz ember volt, mégsem nyomasztóan tudott mindent. Nagyszülei révén lelkészcsaládból származott, szülei révén pedagógusok, történészek között nőtt fel, a születése és az élete révén kolozsvári volt.
Ezt a kolozsváriságot hálózat-szerűen képviselte. Nem emlékszem emberre, aki ilyen sokakat ismert, és ilyen színvonalas és szívszorító anekdotákat tudott volna mesélni róluk. Mindig érződött, hogy több minden van a történet mögött, mint egy megkarcolt színész, egy különös költő vagy egy nagyszerű filozófus. Általában is úgy mesélt, hogy elhallgatások voltak a beszédében, de minden mozdulatából látszott, hogy értelme van az elhallgatásoknak.
Nyelveket tudott. Olasz, német, talán latin, francia, természetesen román — ez csak az, amit hirtelen össze tudok számolni. Ha nekigyürkőzött Stuart Millnek, Noicának, Norberto Bobbiónak, Bretternek, látszott, mi mindent tud, és mi mindennel küzd ez az ember. De lehetett vele beszélgetni gitárról, Utunkról, Igaz Szóról, Korunkról, Temesvárról, Gittairól, közéletről, politikáról — mindenről, tényleg mindenről.
És az imádott Kriterionról, ahol többek között Szabó Gyula, Géczi A. János, Kovács András Ferenc szerkesztője volt, és így vagy úgy mindegyiknek a barátja is. Ahol egy remek csapatba került bele, és emlékszem, megöntöztük a Leopárdok éjszakája című kötetét a megjelenésekor Jánossal meg vele.
Fátyolos, függönyös baritonja volt, mintha azzal is sok mindent fedne el és fel. Ha figyelmeztetett valamire, mindig úgy, hogy nem is lehettem biztos benne, mire is tulajdonképpen. A Meghívó minden keddremegjelenésekor felhívott, és felolvasott egy hosszú részletet a Goethe beszélgetései Eckermannal-ból. Talán azt akarta mondani, nem kell mindent kiadni, nem tudom.
Lassan fedeztem fel a szépírót. A Madonnák, porban volt az első kötete, amelyet nagyon szerettem, végig olyan jól szomorú voltam tőle. Aztán a Búcsúkoncert, ez a nagyszabású poéma, amelynek szerintem fényes helye van a magyar költészetben. De szerettem, csak más irányú műveltségem miatt másként, a tanulmányait is, Az ész hieroglifáit vagy a Látleletet.
És nagy megőrző, nagy tovább éltető volt: Bretter, Darkó, Panek Zoltán, Méliusz — különbözőképpen, de mindegyik sokat köszönhet neki, és a névsor bizton bővíthető. Ezt is szerette: régies ízű szavakat bedobni a mondatba, hogy keressék meg a helyüket. Mint ahogy szeretett magázódni azzal is, akivel tegeződött: egyfajta távolságra mindig szüksége volt.
Emlékszem a ragyogó cipőire, a frissen vasalt nyakkendőjére, a hatalmas gyűrűjére, a pompás szellemére és a nagy szívére. Emlékszem, ahogy elengedte magát a nyugodt, tartós szeretetben a felesége mellett. Emlékszem, ahogy azt mondta Pécsett: "na, görögjek le", mármint a városba a dombon álló Hunyor szállóból. Emlékszem, hogy jó volt vele ott.
Isten nyugtassa békében!
