Az egykori, zsidó negyedként is emlegetett városrész szédületes vertikális kibontakozása már szült néhány szörnyet, és a sorozat, úgy tűnik, rendületlenül folytatódik: a Vágóhíd melletti két monstrumtól nem messze most egy megamall tervét hagyta jóvá a városházi testület. A valamikori Carbochim helyén épülne a méreteiben indokolatlanul impozáns ingatlankomplexum, s ezáltal az addig is megfojtott környékbeli közlekedés megkapja a kegyelemdöfést.
Évekig laktam a Párizs utca környékén, és konstatáltam, amint a levegő fokozatosan válik egyre terhesebbé, a tartósan feltorlódott járműsorok miként teszik csípőssé a levegőt – nos, ez fog szintet lépni, „hála” az előrelátó és polgárcentrikus döntésnek, a körültekintő és perspektivikus fejlesztési filozófiának. Hogy Emil Boc felfelé tekint, s ettől nem is látja már az ígéretek és megszegett határidők ködébe vesző metró nyomvonalát, az nem csak egy lokális politikus aránytévesztése, a tanácsban a liberálison kívül egyéb frakciók is ülnek, például az RMDSZ négytagú csoportja. Egyetlen szisszenést nem hallottam eddig hivatalosan azzal kapcsolatban, hogy mire és meddig fajul ez a féktelen égnek törés, legalább annyit, hogy a Szövetség tanácsosai aggódnak a turbóütemben zajló fejlesztés esetleges és valószínűsíthető következményei miatt. Kora délután vagy iskolaidőben reggel érdemes lenne elsétálni az építőtelepektől hemzsegő városrészen, letüdőzni a kipufogógázt, hogy – amint azt a kampányokban szokták mondogatni – az emberek valós gondjaival tudjanak azonosulni.
Ehelyett zöldítő program sikereiről szól a kommunikáció, miközben a városban továbbra is van pár száz hely (én magam számoltam össze mintegy hatvanat), ahol csak a fák hűlt helye tart árnyékot, termel oxigént, frissít járókelőt… A parkok korszerűsítése pedig – ahogyan a telefonpalota mögötti Caragiale-park esete is – eklatáns példája a zabolátlan térkövezéskényszernek. Pedig Emil Boc a megye hegyvidéki zónájából származik, havasi ember, s mint ilyen, bizonyára értékeli a természet közelséget, a zöldbe borult környezetet. Hogy mégis miért a szürke megannyi árnyalata bűvöli el az utóbbi két mandátumban egyre inkább, arra telivér oknyomozó kollégáknak kellene választ találni, nem rugaszkodom holmi személyeskedő okfejtésbe: elég, ha csak a szakmát idézem, amely Celsius-fokokban mérhető különbséget mutat ki például a Sétatér, a valamennyire vegetációval bíró térségek, és a totálisan kilúgozott zónák között.
A város, és ezt már leírtam párszor itt a Szabadságban, de számos egyéb kritikus hang is jelezte – szóval Kolozsvár kidagadt a fazékból, ormótlanná és túldimenzionáltságában nehezen használhatóvá, jóformán értelmezhetetlenné válik; nem a jól tervezett urbánus élettér, hanem az egymással is versengő ingatlanfejlesztők hálás terepe. Akik, ha az épp aktuális építőtelep környékén porra, zajra, szétbarmolt járdaszegélyre panaszkodnak a városlakók, lazán vágnak vissza azzal, hogy ha nem tetszik, tessék elköltözni Kolozsvárról. Ebben a városban már lezajlott egy szerencsétlen kísérlet a múlt század hatvanas-nyolcvanas éveiben: a Donát negyedben így kerültek a négyemeletes tömbházak az eredetileg szellősre tervezett toronyblokkok közé, a Györgyfalvi negyedben szintén látszik a „szocialista” optimalizálás nyoma. Jó eséllyel 50 évre rá újra elégtelenre vizsgázunk, csak itt már rövidített forgatókönyv szerint: nem egy elfogadható projektet térítenek el menet közben, hanem a szándék eleve csődös, szakmailag nagyon is aggályos, magyarán ártalmas. Emil Boc mintegy 30 százalékot veszített idén a 4 évvel ezelőtti támogatottságából: meglehet, hogy miközben felépülni hagyja a kolozsvári ”minimanhattant”, újabb, ezúttal számára fatális arányban bontja le maradék bizalmi indexét; a történet pedig a Boc-paradoxon, finomabban a Boc-féle inverzió néven vonul majd be a szakirodalomba.
Borítókép: Rohonyi D. Iván
