Átadták Csíky András Kossuth-díját

A Jászai Mari-díjas, Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkereszt kitüntetettjének ítélt legmagasabb magyar állami elismerést Csíky András megbízásából Köllő Katalin színikritikus vette át, aki egyben bejelentette, hogy a színművész szándéka szerint a Kossuth-díjjal járó jutalomösszegből létrehozták a Csíky András Alapítványt, amelynek céljai között szerepel az erdélyi magyar fiatal színészgenerációk művészeti fejlesztésének támogatása, illetve kiemelkedő színészi teljesítmények díjazása. A kuratórium tagjai: Köllő Katalin színikritikus, az alapítvány elnöke; Laczkó Vass Róbert színművész, és Somai László József ügyvéd. A díjat Mile Lajos főkonzul adta át, laudációt mondott Laczkó Vass Róbert.

Az indoklás szerint – amelyet Mile Lajos főkonzul olvasott fel a díjátadó ünnepségen – Csíky András színművésznek „Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során az erdélyi magyar színházművészetben művészként és tanárként betöltött jelentős szerepe, valamint a magyar, illetve a világirodalom legjelentősebb drámai szerepeiben nyújtott megrendítő alakításai elismeréseként” adományozza a magyar állam a Kossuth-díjat.

Az eseményen a meghívottak Csíky András legjelentősebb színházi szerepeinek felvételeiből tekinthettek meg rövid fotóösszeállítást, illetve bevezetésként levetítettek egy, a román televízió bukaresti magyar adása által 1975-ben rögzített felvételt, amelyen a színművész József Attila A Dunánál című versét adja elő.

A díjazottat Laczkó Vass Róbert laudálta (Fotók: Rohonyi D. Iván)

A laudáció és a Csíky András Alapítvány létrejöttéről szóló hír elhangzása után zárásként a szervezők lejátszottak egy rövid videorészletet Csíky András egy korábbi interjújából, amelyet a Duna Televízió készített. 

Csíky András Kossuth-díjas színművész laudációja

1.

Ez aztán a színház! – téptük föl percenként az elnyűtt, fekete függönyt a Szamos-parti színház Konsztantyin Gavrilovics Trepljov holdfényes színpadának álcázott próbatermében. Szöveg szerint az első és második kulissza mögött egy nagy üres térnek kellett volna lennie, ahol a tóra meg a szemhatárra nyílik a kilátás – de mindebből mi csak egy kopott falat láttunk, amit a fekete függöny jótékonyan eltakart. Se kulissza, se tóparti látomás.Az egyetlen, ami stimmelt: a „semmi díszlet” volt. Rajongani a semmiért akkor még nem nagyon tudtunk, az értetlenség így keserű pillanatokat, nagy szégyenkezéseket és kínos hallgatásokat szült, miközben osztályvezető tanárunk, Csíky András éjszakába nyúló türelemmel magyarázgatta, hogyan kellene látni bármit is egy feketére mázolt falfelületen. A vetítővásznat értettem volna, bátyámmal kora gyerekkorom óta mozirajongók voltunk, minden vasárnap ott szorongattuk az alumínium ötlejest a petrolszagú falusi mozi bejáratánál, hogy valami rongyos kópia darabjaiból összetákolt westernfilmet nézhessünk, de egy fekete falfelületen meglátni azt, „ami fontos és örök” – erre nem voltam berendezkedve.

2.

Párhuzamosan a csehovi jelenetekkel mást is próbáltunk a „semmi díszletben”: Aiszkülosz Leláncolt Prométheuszát. A végtelenül statikus Szküthia sziklás vidéke valamivel barátságosabb volt, mint a holdfényes színpad. Gőgös Prométheusz-klónokként sorra láncoltuk oda magunkat az élére állított asztalhoz, hogy az embernemjárta pusztaságban érvelni tanuljunk eszköztelenül, jambikus verselésben. Bandi bácsi nem szórt villámokat, nem is küldte ránk a májat szaggató sasmadarat, hanem sokat látott Zeuszként figyelt. A módszertan egyszerű volt és lenyűgöző, mert megtanított eligazodni többszörösen összetett mondatokban is. Mire fölfejtettük a szerzői szándékot, olyan volt a Prométheusz-monológ, mint egy kotta: tele magunk alkotta dinamikai jelekkel.

3.

Színpadon először a Troilus és Cressidában találkoztam Csíky Andrással, amit Tompa Gábor rendezett. Vagyis csak találkoztam volna, mivel a másfél oldalnyi párbeszéd, amelyben összehozza Shakespeare a minden hájjal megkent, mézes-mázas Pandarust és Paris fegyverhordozóját, áldozatul esett a dramaturgiának. Az előadás szempontjából nem volt különösebb jelentősége, de nekem igazi mérföldkő lett volna, be is vágtam együltömben a szöveget, mire kiderült, hogy a mérföldkövet évekkel odább kell tolni. Végül egy újabb évezredben, A vasárnapi iskolában találkoztunk ismét a színpadon. Bandi bácsi fekete reverendában játszotta el a Parasztbibliából kölcsönzött, ősbűntől iszonyodó Pásztor szerepét. Benjamin Britten operájában, a Noé bárkájában később kiderült, hogy a Pásztor maga a Teremtő. Őrzök egy fényképet, amelyen a testvérgyilkosságba keveredett Káin – vagyis én – arcát vesztve, dermedten áll, mint egy elromlott óramű bábfigurája. Mellette a Mester – Csíky András – egy padon ül magába roskadva, mint aki tudja, hogy a teremtmény esendőségében ott van a Teremtő felelőssége is. Vonásai némiképp elmosódnak a fényképen, a beléjük kódolt fájdalom és keserűség azonban annyira sűrű, hogy már-már tapintható.

4.

Szólnom kellene azokról az évtizedekről is, amelyekről a korabeli krónikák, beszámolók, fényképek vagy színikritikák mellett Bandi bácsi véget nem érő történeteiből tudok. Minden mondatát ólomba kellene önteni, még a szerkesztőnek sem volna különösebb dolga, morfondíroztam magamban, valahányszor mesélni támadt kedve. Ki tudja, hány anekdotája, kulisszatitka, sommázata van még, amivel árnyalni lehetne a színháztörténeti szempontból is rendkívül fontos és értékes nagybányai, később szatmári évtizedeket. A színházalapítás hőskorát, amikor a fiatal Harag György vezetésével az erdélyi magyar színjátszás egy egész nemzedéke vállalta, hogy lényegében a semmiből magyar társulatot építenek a művésztelepéről akkor már messze földön híres bányavárosban...! A sziszifuszi munkának tetsző törekvéseket, amelyekkel a huszadik század színházi nyelvezetével próbálkozó fiatalok magukhoz édesgették az eleinte még idegenkedő nagybányai közönséget... Az önálló Szatmári Állami Magyar Színház megszervezését, amelynek igazgatását épp Harag Györgytől örökölte meg...! A drámairodalom nagy szerepeit, amelyeket alkalma volt ezen a színpadon eljátszani... Trigorint a Sirályból... Bolkonszkijt a Háború és békéből... Pétert az Anna Frank naplójából... Jimmy Portert a Dühöngő ifjúságból... Ruy Blast, Becket Tamást, IV. Henriket, Caligulát... Rómeót és Hamletet... olyan Hamletet, amelyről egy Kolozsvárra férjezett öreg szatmári zsidó asszony, már a 21. században azt mesélte nekem az utcán, hogy Laurence Olivier belesápadt volna, ha látja...! Tudom, hogy ezek az évtizedek köszöntek vissza később, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színházművészeti Tanszékének egyik-másik vizsgaelőadásán, amelyet a Csíky-tanítványok mutattak be.

5.

A kolozsvári évtizedek nagy szerepeinek némelyikéről, köztük az Éjjeli menedékhely Bárójáról különösen sokat mesélt. Szinte magam előtt látom, ahogy a régi fényképtartó album üres rekeszeiben egy letűnt kor felidézhetetlen emlékei között kutat. Viszont alig tudok tőle valamit A félreértés Öreg cselédjéről. A Tompa Gábor rendezte előadás néma figuráját legnagyobb alakításai közt tartják számon, de valahogy annyira bensőséges viszonyba keveredett ezzel a szerepével, hogy egy tőle megszokott nagyívű mondatszerkesztési bravúrral könnyedén elütötte a témát, valahányszor szóba került a dolog. Érteni vélem ezt a gesztust: a legnagyobb találkozásokról nehéz bármit is mondani az avatatlanoknak. Az ilyesmit csak megélni lehet, beszélni róla profán mulatság, és a profánban Bandi bácsi már nem alkuszik.

6.

Sok víz lefolyt azóta a Szamoson, hogy Trepljov kapcsán a csehovi dramaturgiával először kísérleteztünk a színház próbatermében, ahol a kolozsvári magyar színinövendékek számára az egyetemi oktatás lényege akkoriban folyt. Láttam közben Csíky Andrást bölcs és cinkos Lőrinc barátként a Rómeó és Júliában, morális fölényében is szánalomra méltó Sabelszkij grófként az Ivanovban, régi vágású, de kifogástalan modorú Gajevként a Cseresznyéskertben, elegáns Fior mesterként az Operettben, borzas Nagg-ként A játszma végében, meghasonló Molière-ként a Képmutatók cselszövésében – és felvételről kifogástalanul érvelő Barakiásként a Caligula helytartójában, vagy tépelődő Ma üzletvezetőként A buszmegállóban. Időnként vetítik valamelyik filmjét, a Ménesgazdát és az Akasztottak erdejét gyakrabban is, de ha nem csípjük el, néhány versfelvételét a bukaresti Magyar Adás jóvoltából bármikor visszanézhetjük a youtube-csatornán. Bandi bácsi jellemzően József Attilában érdekelt, úgy ül, úgy elmélkedik és úgy fejti fel a világ dolgait a Szamos-parton – hol másutt? –, mint annak idején József Attila tette a rakodópart alsó kövén, a Dunánál. Ilyen mélységekben és magasságokban csak a legnagyobbak tudnak járni.

Laczkó Vass Róbert

(Borítókép: Csíky András az idős Faustus szerepében a Kolozsvári Állami Magyar Színházban 2003-ban bemutatott Doktor Faustus tragikus históriája című előadásban, rendező: Mihai Măniuțiu)

A díjátadó ünnepségről Rohonyi D. Iván fotóriportját itt lehet megtekinteni.