– Hogyan született a kiállítás ötlete?
– Ahogy József Attila mondaná: megleptem önmagam...
– Mitől Transz-misszió...
– A transz: ébrenléti vagy akár önkívületi állapot, de a transzcendens szférára is utalhat. Ugyanakkor átmenetiséget is jelent a transz kifejezés, sőt transzilván szellemiséget idéző, áthallásos értelme is lehet. A misszió kifejezés pedig küldetésre, elhivatottságra utal. Ilyen irányú üzenet a nézőnek, a befogadónak, mindazoknak, akik kíváncsiak erre a tárlatra...
– Az utóbbi időben nem láttunk tőled akvarelleket...
– Múlt ősszel, a csernátoni IKA-tábor során és utána ügyködtem ilyen téren, mivel mindig is vonzott a színek világa. Technikailag sem könnyű kihívás, a vízfestékkel ugyanis nem lehet pepecselni, gyorsan kell vele dolgozni, hogy megmaradjon a frissessége, a színek üde áttetszősége. Nem egyedi eset, hogy a színekhez fordultam, dolgoztam már akrillal, olajjal is. Színes linómetszekbe, monotípiákba, hidegtű- és rézkarcokba is beillesztem a színt szükség esetén.
– Hogyan választod témáidat, mi szolgáltat ihletet? Petőfi-évfordulóra készültek egyes munkák...
– Petőfi-évforduló kapcsán foglalkoztatott a szabadság gondolatköre. Így születtek meg a Felsejlő szabadság, a Szabadság apotheozisa és a Halhatatlan szellemtűz – Petőfi hidegtűkarcaim. De ide sorolhatnám a Beszél a fákkal a bús őszi szél monotípiát is. A Szeptember végi elégia hidegtűkarcban áttételesen ugyancsak Petőfi Sándor és Szendrei Júlia szellemét, illetve szerelmét idézem meg, mint ahogy a Reszket a bokor, mert... monotípiában is.
Petőfi világlátása nagyon időszerű. Mondhatni kortársunk Petőfi. Költeményei letisztult, gyakran a közbeszédet idéző, közérthető egyszerűségükben magukkal ragadnak. A leglíraibb magyar költőnek vélem. Lírája, mint a levegővétel: bármely témához nyúl, minden költeménnyé lényegül át. Többek közt ezért is komoly kihívás verseit képileg megjeleníteni.
–Mit jelent számodra a szabadság?
– A szabadság felelősséget jelent számomra, mint mindannyiunk számára. Életre szóló kihívás, mely nem öncélú, hanem a boldogságkeresés feltétele. Ugyanakkor elénk tolakszik a kérdés: létezik-e földi viszonyok közepette a boldogság, és mit is értünk ez alatt?!
–Szakrális témákkal is foglalkozol. Mit jelent számodra a szakralitás?
– A szakrális metafizikai létdimenziót jelent, mely ugyanakkor közvetlen kapcsolatban áll a tapasztalati, úgyvenevett profán világgal. Amint a munkáimból kitűnik, számomra az időnek szakrális jellege is van. Például a Kariatidák című akvarellemben megjelenített tornácfák akár az időbeliség oszlopaiként, a múlandóság lenyomataiként is értelmezhetők. Csernátoni relikviák ezek, amelyek ugyanakkor szakrálisnak is tekinthetők a művészi kifejezés átlényegítő ereje folytán. A művészet csodája, hogy a látható, tapasztalati világ transzcendentális értelmet nyerhet általa!
– A pokolra utaló témakör is megjelenik a munkáidban.
– A pokol negatív értelemmel bíró szakrális képzet. Az Infernum I., II. rézkarcaimban valamely lehúzó, nyomasztó életérzés képi megragadása foglalkoztatott egy adott csűrbelső, illetve csángóföldi ablakkeret ürügyén.
Persze, a „köznapi”szakralitás felbukkanhat úgy is, mint a Mai pegazus rézkarcon látható, ahol az istálló elemeinek közegéből emelkedik ki, rajzolódik ki korunk meglehetősen profán fogantatású szárnyas lova, pegazusa, illetve a fölötte ágaskodó szélforgó: (talán) mint önmagunkba révedésünk leképeződései. Hasonló jellegű gondolatok foglalkoztattak a Párkák című, ókori görög motívum honi közegbe történő átültetése, rézkarc eljárásban való előhívása esetén is. Szándékaim szerint a két különböző, egymástól merőben eltérő tér- és idősík ütköztetése eredményezi a kompozíció belső feszültségét, mely a befogadóban kiválthatja a katharzist, a művészi élményt. Vagyis így nyer értelmet a transzmisszió, itt érhető tetten az erdélyiség és az egyetemes közti átjárhatóság. A különféle idő- és térsíkok hasonló egymásra vetítése és ütköztetése figyelhető meg többek között az Álomkereső, Ecce corpus és a Gorzafalvi Madonna rézkarcaim és más munkáim esetében, melyeken a genius locci, valamint az egyetemes értékrend közt időbeli és térbeli kapcsolat, áttétel jön létre. Ennek eredményeként pedig a képzettársítások sora valósulhat meg a befogadó fantáziájában.
– Beszéljünk a tárlat címadó munkájáról, a Transz-misszió hidegtűkarcodról.
– Nem véletlenül választottam ezen kompozíciót a mostani tárlatom „védjegyéül”. Úgy is mondhatnám, hogy egyfajta foglalata képalkotói szándékaimnak, amelynek lényegi „ütőere”, veleje a tömörítés, az összevonás, a sommázás. Ilyen vonatkozásban példaképeim többek között: Rembrandt van Rijn, a festő Nagy István, Kondor Béla, Baász Imre. A szóban forgó, viszonylag nagyméretű grafikai nyomat (és más munkák) kivitelezésének a folyamatában minden bizonnyal (akár tudat alatt is) iránymutatóul szolgált, szolgál ezen mesterek szellemujja. De vessünk egy pillantást a stiláris értelemben strukturalista, expresszionista és szürrealisztikus jegyeket hordozó nyomat felépítésére, szerkezetére. Ránézésre megállapítható, hogy függőleges és vízszintes, azaz keresztre emlékeztető alapszerkezetű, amely absztrakt értelemben leképezi egyrészt a világmindenséget. Másrészt az örökkévalóság, illetve a krisztusi szenvedés- és megváltástörténet szimbóluma, illetve színtere. Mindezen színtér „kellékeit” idézi fel a háromszögű geometrikus alakzatból kirajzolódó archaikus jelentéstartalmú kapa motívum, illetve a belőle „sarjadzó”, az emberi alkotókedvet jelképező repülőszerkezet. S mindezen „küzdőtér” alanyai, tanúi, keretbe foglalói a felrémlő arcok...
– A Felfüggesztett múlt linómetszetről mesélj, amelyen két csángó mellényt láthatunk...
– Jónéhány munkám csángó motívumot dolgoz fel. Egyik ilyen a Felfüggesztett múlt színes linóleummetszet, mely mintegy az időbeliségből, önnön létteréből kiragadott, a múzeum világába száműzött, a szó szoros és átvitt értelmében felfüggesztett női és férfi mellényt (keptárt) jelenít meg. A Csángósirató színes linómetszetben, a már eddigiekben is fejtegetett képszerkesztői elv szerint, mondhatni áthallásosan, csángó környezetbe átültetve idéződik fel az evangéliumi történet: Krisztus mártíromsága.
Az eddigiekből is talán kiderült, valamely műalkotáshoz (létrehozóra és befogadóra egyaránt vonatkozóan!) csak nyitott szívvel és lelki, szellemi alázattal lehet közeledni. Ugyanis a műalkotás tulajdonképpen „fogódzók” tömkelege, képletesen szólva sziklamászás, szellemi kaland. Vagy akár felfoghatjuk erdei útvesztőnek, amelyből a kiutat csak iskolázott, kiművelt tájékozódókészséggel, erőfeszítés árán lelhetjük meg. Vagyis (mint ahogy a mű létrehozása is nagyfokú önátadó alázatot, kitartást igényel) a befogadotól is, akivel az alkotói folyamat hármasegysége (alkotó-műalkotás-műélvező) kiteljesedik, elvárható ugyanezen belső nyitottság, lelki-szellemi-értelmi motiváltság, fogadó készég.
– Meleg színharmóniák, tónusok, vörösek, sárgák, okkerek uralják az itt kiállított munkákat...
– Értelmezésemben a szakrális tükrözéséhez egyfajta bensőséges melegségre, immanens fényre van szükség. Amúgy fekete-fehérben is lehet színt (számomra pl. ilyenek a Kusztos Endre szénrajzai) sugallni, a szürkékkel szintén.
– Háromszéki származásod, az ott töltött gyermekkor is meghatározza művészetedet. Kolozsvárra kerülve, meg tudtál itt gyökeresedni?
– Olyan vagyok, mint a vándormadár: hol Kolozsváron – ahol eddigi életem nagyobbik része zajlott, ide köt a családom és volt munkahelyem, az Apáczai-líceum, az évtizedek alatt kialakult emberi kapcsolatok sokasága, valamint feladatköreim is – töltöm mostanság napjaimat, hol pedig Csernátonban, ahol születtem. Kétlaki életet élek, tavasztól őszig kisebb-nagyobb megszakításokkal Csernátonban munkálkodom: kertészkedek, tárlatokat szervezek, elmegyek olykor alkotótáborokba, illetve a környékbeli rajzolni-festeni szerető gyermekeket igyekszem pallérozni, bevezetni az alkotás rejtelmeibe, megismertetni velük a „látás nyelvét”, a vizualitás ábécéjét. És persze, erőmből telhetően, falusfeleim közreműködésével igyekszem évről évre „életbe tartani”, újból és újból megszervezni az Ika Képzőművészeti Alkotóműhely (IKA) alkotótábort. Remélem, hogy minden nehézség ellenére, az idén is (immár hatodik ízben) sikerülni fog. Eközben pedig hellyel-közzel „cizellálom” magamat: rajzolok, festek, olvasok, írok.
– Melyek azok a munkák, amelyektől nem szívesen válnál meg?
– Nem szívesen válok meg egyiktől sem. Kivéve, ha úgy érzem: valakinél, valahol megértésre, „otthonra” lelnek... A kiállított 36 rézkarc, hidegtűkarc, linómetszet, monotípia, akvarell, pasztellrajz hozzámnőttek, mint a bőröm. Levakarni sem tudnám őket magamról. Álmatlan éjszakáimon is pátyolgatom, tatarozgatom, továbbgondolom egyiket-másikat! Útvesztőim közepette keresem a kivezető ösvényt, a kiutat. Méricskélem, kutatom „a hogyan továbbot?”. Ügyködöm erőm és időm függvényében a továbblépés lehetőségein. Ez is (talán) egyfajta kiszabott, rámszabott magán(y)-küldetés, misszió (a tárlat címénél maradva), amely mentén igyekszem megfogalmazni környező világomat, önmagamat abban a reményben, hogy sikerül egyik-másik embertársamat képeim üzenetével megérinteni, megszólítani, együttgondolkodásra késztetni.
– És mi van az anyagi, valamint a transzcendens lét határmezsgyéjén?
– Amint említettem a kegyelmi időben, a kairoszban, a ránk kiszabott próbaidőben zajlik életünk... És micsoda felelősség, hogy több-kevesebb tálentum bizatott ránk, mindannyiunkra kivétel nélkül! Mert meggyőződésem, hogy külön-külön minden embertársunk életének küldetése van. És vallom, hogy ezen tálentumokkal valamiképpen szükséges elszámolnunk. Remélem, hogy ez a mostani tárlat is egy szerény, aprócska próbálkozás ilyen irányba.
Múzeumi őrjárat - III - Kariatidák - akvarell
(A Transz-misszió tárlat megtekinthető 2023. április 14-ig a kolozsvári Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótérben – Iuliu Maniu/Szentegyház utca 4. szám – hétfő-csütörtök 12‒16, péntek 10‒13 óra között.)
Borítókép: Párkák-aquaforte-aquatinto
