Tudott rajta tréfálkozni is. Ezen is csodálkoztam. Mint ahogy azon is, hogy beszélgetés közben magától értetődő természetességgel váltott magyarról románra, ahogy a helyzet épp megkívánta, de mindkét nyelven remekül érvényesült nemcsak választékos modora, de szelíd humora és kedves (ön)ironiája is. Pedig nehéz családi örökséget hordozott, de számomra ez szintén csak később derült ki. Először ugyanis csak a közösségszervező énjét ismertem meg egyre jobban, hiszen az első alkalmat még számos másik követte: onnantól már nemcsak részéről volt elvárás, hogy ott legyek a rendezvényeiken, de magam is szívesen mentem, mert öröm volt figyelni, a közösségük tagjai milyen sokat tesznek azért, hogy örmény identitásukat megőrizzék, adott esetben át is adják a következő generációnak. Emlékszem, milyen örömmel mesélt arról, hogy sikerült örmény nyelvtanfolyamokat szervezniük a gyerekeknek, akik otthon már nem tudják megtanulni a nyelvet, és csodás kelméket szereztek be, hogy minden kislánynak megvarrathassák a népviseleti ruhákat. Aztán egyszer, szinte mellékesen megemlítette, hogy bár eredeti végzettsége szerint kémiatanár, művészi érzékenysége a festésben teljesedik ki. Arra kért, nyissam meg egy kiállítását. Ezt már hatalmas megtiszteltetésként értékeltem – igaz, addigra már túljutottam a tanulóéveken, és anyává is lettem, amely mozzanatnak csak azért van itt és most jelentősége, mert fiam születése után az elsők között hívott fel, hogy gratuláljon, és onnantól kezdve a városból való elköltözésünkig minden évben a fiammal együtt kaptunk meghívást az örmények közös karácsonyi ünnepére, épp úgy, mintha közülük valók lennénk.
A megnyitóra készülve hívott meg otthonába, ahol végre alaposabban kifaggathattam az életéről is. Akkor tudtam meg, hogy édesapja genocídium-túlélő volt, akinek egyetlen lánytestvér kivételével egész családja odaveszett a törökországi véres események idején, és bár ő maga elmenekült, és Szamosújváron új életet kezdett, a mély depresszió onnantól végigkísérte egész életét. Azaduhi a művészet eszközeivel igyekezett feldolgozni a feldolgozhatatlan, több képén is emléket állítva családtagjainak, akiket sosem ismerhetett, ugyanakkor munkái többsége nagyon is az életről, a tavaszról, a visszafogott, derűs pasztellben megnyilvánuló szeretetről szól, amit családja, közösségének tagjai, valamint imádott unokája iránt érzett.
Élete utolsó időszakát kegyetlen, az emberi méltóságot is megtépázó betegség keserítette meg, de azt hiszem, akiben annyi tartás volt, mint benne, attól igazán sokat még az alattomos kór sem tudott elvenni. Most, hogy már megpihent, abban bízom, hogy öröksége, amelyet annyi gonddal és hittel épített, és amely épp úgy magában fogalja festményeit, mint a romániai örmény közösséget, az ő nevében és az ő emlékére is fennmarad. Legyen békés pihenése!
