Az ükunoka-madárfióka szerencsésebb volt a szellemi magok szedegetésében, csipegette is szorgalmasan: „Ha csak tehettem, folyton utaztam a húszas évek derekától, tettem szinte végig a második világháború alatt is, néhány peremország kivételével megfordultam Európa legtöbb táján, s többször jártam Közel-Keleten.” A világlátás szeretete és óhajtása nála nem egyszerűen kedvtelés, kíváncsiság, tudásvágy miatt alakult ki. „A vándorszenvedély azonban székely örökség. Engem mindenütt el lehet képzelni, csak tornácon nem, pipázva, dohányos szitával, száradó paprikafüzérek alatt. Ha borvizes ember volt a székely, eljutott szekéren Bukarestig, Jászvásárig, ha diák, gyalogszerrel s másképp Tibetig, ha meg Ábel, akkor New Yorkig. […] Rendjén való, hogy szívós, fürge okosságukból jusson másoknak is, szóródjék szét egy részük, legyenek a lassúbb eszű, komorabb magyarok kovásza, ahogy a folyton szóródó, mozgékony skótok a tunyább angoloké. S a zsidók minden népé a babiloni fogság óta, amely először kezdte formázni egy diaszpóra lelki alkatát, akkor maguk sem gyanították még, milyen örökkétartó érvénnyel.”
Honnan az utazás nemes szenvedélye? Erről azok a „szívós, fürge okosságú”-nak becézett székelyek tehettek, akiket édesapja révén őseinek vallhatott. A magyarok eredetének székelyek által megfogalmazott „tanát” ismerve, magától értetődő származásának megfogalmazása. „Egy csepp magyar vér sincs bennem. Apám családja egyik ágon református, másikon katolikus székely Udvarhelyszékből, egy ágacskája olasz törzsön fogant tovább; anyámé Küküllő-vidéki szász. Katonát, ügyvédet, közhivatalnokot adott az első, papot, tanárt, kereskedőt, patikust a második. Amíg szüleimnél össze nem ért, külön szokás- és hagyománykörben élt a két fajta. S amikor összeért a század elején, már belülről is bomlott a kör. Fölösleges találgatni, hogy a két gyökérből melyik köt jobban Erdélyhez, immár csak spirituálisan, az ezeréves székely-e, vagy a nyolcszázéves szász” – fogalmazott lélekkitárulón.
Köztudott volt utazási vágya, a világot látni kívánó szenvedélye. Kitartó vadász volt, mindig bőséges zsákmánnyal tért haza, de nem fegyverrel vagy fényképezőgéppel gyűjtögette a trófeákat. Szeme, idegei, elméje segítségével terítette le a „zsákmányt”, hogy egy benne lezajló egyedi metamorfózis után sajátosan szintetizálva, rendszerbe foglalva közvetíthesse felénk, olvasók felé. Az átalakulás minél sikeresebb és teljesebb folyamata érdekében olvasta a bedekkereket, tucatszám falta az átélni vágyott földrajzi és szellemi élményekkel kapcsolatos adatokat. Egy-egy régiség, megismerendő szülőház, jelentős épület, fontos, új izmust teremtő alkotás láttán, majd megismerhetősége, befogadhatósága előestéjén ugyanolyan remegő orrcimpákkal várt a másnapra, mint a gurmand egy-egy még soha nem kóstolt, ínybéli emlékeit gyarapító csemegére sóvárogva.
Cs. Szabó László a második világháborút követően nemcsak a saját akaratából lett világlátott, az utazás szenvedélyének hódoló, emigráns magyar író. A középkorban még pusztítva kalandozó, majd a keresztény Európához művelődni zarándokló magyar inasokhoz és tanulni vágyó keresztyén peregrinus diákokhoz hasonlatosan ő is bejárta a korábban már megismert vagy újabban „meghódított” országokat. Rácsodálkozott egy-egy tájegységre, városra, házra, művészre, szoborra, íróra, könyvre – alkotásra s alkotóra – és elismerően adózott minden apróságnak, amelynek valamiért jelentőséget tulajdonított. A honi vagy Európa más tájain tett felfedezéseinek, kulturális élményeinek történeti-földrajzi esszéiben, írásaiban, útirajzaiban adott hangot. Csodálta és talán kicsit irigyelte is a franciákat, kiknek Michelet „kicsi amulett”-ként, Notre France címen könyvet írt hazájukról, a gloire szülőföldjéről. „Magyarországnak nincs ilyen szerelmes földrajza. Kazinczy, Petőfi elkezdték, Jókai száz kötetbe szétszórta. [...] Ha a nemzet egyszer, csak egyszer térdére ült volna, hogy a hazáról meghallgassa, mienk volna a legszebb szerelmes földrajz!” – írta a „nagy magyar mesemondó”-ról. A fájdalmas hiány érzete keltette felkiáltása tovább gyarapította azt a képzeletbeli listát, melyen elmulasztott feladataink, elszalasztott lehetőségeink szerepelnek. Az egész nemzetet sújtja ez a hiány, hogy egy halhatatlan művel kevesebb kötete van az egyetemes művelődés könyvtárában.
Cs. Szabó László volt az első, aki szorgalmazta a magyar tájakhoz, tájegységekhez fűzhető irodalmi szövegek összegyűjtését. Talán ez a hiány indította arra, hogy a Kárpát kebelében, majd a magyarságot befogadó és a mai napig megtartó zord s mégis óvó hegykoszorú övezte tájjal kapcsolatos szellemi utazásai, magas hőfokú, érzelmi alapon álló esszéjellegű írásai megszülethessenek. A hiányérzeten túl mondanivalóját meghatározta egyfajta spirituális meggyőződés. „De nekem is van hitem... Ezt a hitet próbálom átadni a következő lapokon az olvasóimnak. Erős hit ez is, csak csendes.” Ezt a meggyőződést, ezt a nem teológiai értelemben veendő hitet így határozta meg: „Hiszek a kis népekben, hiszek a szerény és művelt kis népekben; a fajtámon kívül már csak őket szeretem. Kis népek a mi rokonaink s három kis nép fogadta be hervadó gyerekeinket az első világháború után. Európa egy kis népnek köszönheti a kétezer éves műveltséget, s én úgy is mint író, úgy is mint egy kis nép fia, csak a műveltséggel mérhetek.”
Ezt a mértékegységet használta akkor is, amikor számba vette és összeírta a szellemi haza tájegységeit, emlékhelyeit, meghatározta és kijelölte a magyar műveltség képzeletbeli, határok nélküli helyét az európai művelődéstörténet glóbuszán, de nem egy beszűkült, provincialista szemlélet alapján. Amikor bemutatta a magyar szellemiséghez, a magyar kultúrához köthető városokat és tájegységeket, mindig elhelyezte a nagyobb egységben: Magyarországot – Európában. Gondolatsorai, melyek egy alföldi város kapcsán születtek, nem álltak meg itt, tovahömpölyögtek és a Kárpátokról visszaverődve meg sem álltak Berlinig, Párizsig, Rómáig, Londonig. Ha a kolozsvári Házsongárdi temetőről írt, akkor a párizsi Pere Lachaise is a tollára tolult. Ez a megközelítés egy új szemléletet, egy új látóhatárt feltételezett. Látni a hont a hazában. A szűkebb pátriát, Erdélyt a tágabb szellemi hazában – Hungáriában –, majd a keresztény alapú szellemi gyűjtőmedencében – Európában. Megfogalmazásában nem úgy jelenik meg, mint a nagy népek kultúrájából összetevődött szellemi óriás, mely kincseit kisugározva teszi lehetővé a kisebb népek számára a művelődés lehetőségét. „Európa elsősorban a kis népek közös hazája, az egyetlen világrész, ahol nagyra hivatott kis népek élnek.” Megállapítását a történelem visszaigazolni kényszerült.
Teljesen idegen tőle az a megközelítés, mely a nemzeti értékek, a művészeti kincsek, a szellemi javak számbavételét csak úgy tudja megtenni, ha azt lekicsinylően szembe állítja egy másik nép, egy másik nemzet kultúrájával. Cs. Szabó László örvendett mindazoknak a szellemi eredményeknek, melyeket a különböző népek értek el az évszázadok folyamán. Ugyanakkor örvendett azoknak a szellemi eredményeknek is, melyekkel a magyar nemzet is hozzájárult ahhoz, hogy Európa művelődéstörténetét nemcsak néhány könyvben, hanem egy egész könyvtárban lehet elhelyezni.
Egyszerre volt européer és hazafi. Úgy ismerte és szerette Róma, Párizs vagy London sajátosságait, minden más várostól megkülönböztető egyedi vonásait, mint az ott született, bennszülött városlakó. „Vannak idegen városok, ahol egész negyedeket szinte házanként s boltról boltra ismerek, mint szenvedélyes városlakó, akinek a piactér a kövér búzatáblája.” Határtalan örömmel számolt be mindazokról a megfejtésekről, melyekkel eljutott egy-egy külhoni város titkának megismeréséhez. Volt olyan jó magyar, hogy ezt is megengedhette magának. Szellemi tájolása szerint „ízig-vérig urbánus vagyok. Szellemi átfedésekkel négy város tett azzá: Kolozsvár, Párizs, Firenze, London. Szemléletem és műveltségem legalább annyira nyugat-európai, amennyire magyar...” Ady Endre lábnyomát követve hiába „szökött” Párizsba, és még londoni karosszékéből is szabad közmagyarnak, „az Árpád-kori ország tagnak” érezte magát, aki attól tartott, hogy az általa elképzelt egészséges, reális és az önismeret miatt is fontos – a mik vagyunk, honnan jöttünk, hova tartunk – kérdésére válaszolni segítő magyarságtudat megteremtéséhez nem tud eleget írni ahhoz, hogy ellensúlyozhassa a „stréber önmocskolók” tollából áradó „lélekmérgező” kiadványokat. „Mit erőlködnek úgy? Hiába a mellverő gyónás, hihető-e józanul, hogy szomszédaink csak azért fognak jobban szeretni, mert kéretlenül ócsároljuk magunkat... Ifjúságunk lelkét oltja ki ez a becsmérlés”– írta kifakadva. Hazafiságában nem volt sértő és nem volt kirekesztő. A Ki a magyar? gyakorta feltett kérdésére mindig a Babits-féle magyarázatot adta válaszul, mely megfogalmazásában így hangzott: „Szeretjük és tiszteljük fajtestvérként mindazokat a nagyjainkat, akik idegen névvel s néha tört magyarsággal magukat büszkén magyarnak vallották...”
Ha a nemzet nem élt az alkalommal, nem élt a lehetőséggel és nem ült Jókai térdére, hogy a hazáról meghallgassa, akkor legalább mi, mai olvasók éljünk az alkalommal, éljünk a lehetőséggel és hallgassuk meg Cs. Szabó Lászlót. Miként vall hazájáról, arról a szellemi hazáról, mely megteremtette mindazokat a kulturális értékeket, melyeknek gondos őrzője és kincsestára a magyar művelődéstörténet, végeredményben pedig az európai, majd az egyetemes kultúrkör. Nem fedezett fel különleges újdonságot, nem tett semmilyen világrengető felfedezést. Tulajdonképpen ismert, vagy megismerhető tudnivalókat, adatokat gyűjtött a maga sajátos, mindent Európa vagy az európaiság mértékegységében mérő összehasonlító rendszerébe. Szellemi utazásai során megtudhatjuk, hogy Szombathely egyidős Kölnnel és Szent Márton tours-i püspök Savaria városvégén született, a felvidéki szárnyasoltárok egy tyúk tojta tojásként hasonlítanak dél-galíciai társaikhoz, mintha „szúette szárnyaikkal titokban átszálltak volna a határon”, Eger pedig magyar Salzburgként a leglatinabb vidéki városunk. S mégis, Mohács óta botladozva keressük helyünket a világban, azon belül Európában, a fel-felélénkülő politikai széljárások hatására annak keleti és nyugati része között ingadozva. Volt idő, amikor ilyen gondunk nem volt. „A jáki kőműves még nem értette volna ezeket a meddő ellentéteket. Fogta a szerszámot s szép, bojtos farkat kanyarított az oroszlánra. Azután magát is kifaragta az eresz alá: hosszú bajusszal, megelégedetten nézi a zsendülő vasi földet.” Ez a magától értetődő látásmód és cselekvési forma veszett el, vált ködös emlékké. Nem találjuk egykori önmagunk, Közép-Kelet-Európa „Bermuda-háromszögében”, Petőfi korában a Dunántúl csak a Nyugat előszobája, a Felvidék a hídja, míg Erdély a keleti őrtorony lehetett.
Mindenkinek megvan a maga Achilles-sarka. „Őshazám ma is Erdély” – horgasztotta le fejét az európai kultúrkörhöz sok ezer szállal kötődő világpolgár. Ez az önkéntelen mozdulat sebzett lelkét takarta, amely mindig fájni kezdett Erdély hallatán. A szellemi, kulturális kincsekkel túlzsúfolt egykori fejedelemséget egyfajta régiségboltnak tekintette, ahová az elmúlt évszázadokban a társadalom valamennyi összetevője egyforma buzgósággal hordta tudása és vagyona, eszmei és tárgyi értéke legjavát. Erdélyt nem érintették a kétségbeesett magyarhoni önigazolási kényszerek, a túlélést jelentő önállósága és egyedi világlátása miatt mindig Európában érezhette magát: „Hiába húz át rajta bivalyszekér, bivalyszán, mégsincs a Balkánon. S hiába függ felette angyalos címer, még sincs Magyarországon.” Kolozsvárra vonatkozó mondatai az egész, soknyelvű és -népű Erdélyre találnak. Az erdélyiek olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint egyik-másik őshonos, jellegzetesen európai nép. „A kalotaszegi Erdély olasza, a képzőművész nép. A székely Erdély franciája, a mesemondó.”
Az egyik legcsodálatosabb dolog az emlékezés képessége. S milyen kevés kell ennek a szunnyadó készségnek az előhívásához. Sokszor csak egy régen hallott dallam, a lila akáccal beültetett utca jellegzetes illata, egy máshol elképzelhetetlen növény, mint a kakasmandikó neve, egy öreg templom hívó harangszavának tovahömpölygő megkondulása... Mindezt irodalmi igényességgel fogalmazta meg Kolozsvárhoz hűtlenségében is az egyik leghűségesebb fia, Cs. Szabó László. Elemi erővel tolultak fel benne a székely és szász ősök, a kivilágosodott képben megjelent az ökumenében békült Farkas utca, s végül a maga teljességében a város, az egyetlen Város, a szeretnivalóan szép, olykor szépasszony módra szeszélyes Kolozsvár. S benne az egykori kisfiú képe, aki arról álmodozott, hogy majd a Házsongárdi temetőben fog végleg megpihenni. Nem is olyan kicsi, egyszerűnek, magától értetődőnek tűnő kívánság ez. „A Házsongárdi temetőt meg kell szolgálni” – tartja a szólásmondás. Ő meg is szolgálta, de végül nem rajta múlott, hogy – más írókhoz hasonlóan – csak álom maradt elképzelt temetése, „amelyen visszakéredzkedett holttestem még egyszer végigrója Kolozsvárt s elmegy az ablak előtt is, ahonnan a Házsongárdi temetőbe térő halottakat elnéztem.” A költői lelkek megláthatják vagy megsejthetik a jövőt. Cs. Szabó László is megérezhetett valamit, mert messzire néző, biztató elégtétellel kiáltotta: „Lélek, mely biztosan magyarnak születtél, röpülj kevélyen a gyűlölet felett!”
A Tanár Úr megírta sajátos szellemi útikönyveit, a „csédekkereket”. Kardjával az égtájak felé hasítva, esküt tevő királyként tett hitet európaiságunk mellett. „Megállok a Híd közepén, fölöttem zúg a kassai dóm harangja. Az egyik templomajtó felett a kőből faragott szent Erzsébet bélpoklosokat fürdet. Nézek nyugat felé. Szent Márton felezi a köpenyét a pozsonyi dómban. Nézek keletre. Szent Mihály öldökli a sárkányt a kolozsvári templomkapuban. Egyikük kezében kard, a másikéban lándzsa, Erzsébet kezében rózsa és tiszta víz. Szentek fegyvere és virága védi Magyarországot.” Ezt véste kőbe a múlt, mely építkező alapja lehet a jelennek.
Ha megolvassuk Csekefalvi Szabó László földrajzóráit, többször a fülünkbe csenghet írásbeli előadásainak zárómondata: „egy világrésznek egy kis nép is lehet a szíve tája”.
A magyar nemzet mindenkori tagjainak szíves figyelmébe ajánlom.
