Félmillió bajban levőt fogadott be a világ harmadik legszegényebb országa
Tény és való: semmi sem tudott felkészíteni arra, amit Csádban tapasztaltam. Hiába néztem meg a tavaly novemberi, hasonló riportút során a Dominique Catton által készített fotósorozatot, az országban készített videókat, hiába olvastam el az állami berendezkedésre vonatkozó elemzéseket, a gazdasági állapotok további hanyatlásával kapcsolatos kimutatásokat vagy éppen a biztonsági helyzetre vonatkozó figyelmeztetéseket, a helyszínen valóságos „kulturális sokkot” kaptam. Még az a sok tapasztalat sem segített, amit az eddigi utazásaim során – 64 országban – gyűjtöttem.
Első nap huszonegy és fél órát voltam ébren amíg Casa-blancába érkeztem. A marokkói városban kellett átszállnom, mi több, megszállnom, a Royal Air Maroc gépe ugyanis csak másnap folytatta az utat… Sebaj, a légitársaság királyian megvendégelt, a reptér közelében levő hotelben szállásolt el – sajnos, a 33 kilométeres távolság és a közszállítás relatív hiánya miatt képtelen voltam meglátogatni a várost.
Vasárnap késő este aztán összeszorult gyomorral érkeztem meg Csád fővárosába, N’Djamenába. A hét újságíró kolléga közül egy sem utazott ugyanazon a gépen. Viszont hirtelen valaki nevemen szólított: Isabel Coello volt, a DG ECHO afrikai koordinátora. Jelenléte és közvetlensége elviselhetőbbé tette a repülőből való leszállás után látott katonákat, fegyvereket. 
Az ENSZ kisrepülőjével utaztunk (A szerző felvételei)
A szerény légikikötő, amelyről utólag kiderült, nincs is az állam tulajdonában, hanem külföldi magáncég üzemelteti, sötétségbe borult tájat világított ki valamennyire. Az épület előtt tetőtől talpig fehérbe öltözött férfiak sziluettje volt kivehető, mindenki helyi pénzt akart eladni nekünk. Bár a szálloda szinte karnyújtásnyira volt, mégis kocsiba ültünk, s gyorsan elhajtottunk. Fehér embernek így kell ezt itt csinálni, a biztonság az első, jöttem rá később. Kezdetben, persze, az ember azt hiszi, túlzás, de aztán minden kételyem elszállt, amikor autónkat ismeretlen helyiek vették körül, a szálloda előtt pedig felfegyverzett katonák által védett, sorompóval rendelkező ellenőrző pont fogadott. Sofőrünk, a mindenes YaYa, jelszót mondott, azonnal engedtek is tovább. Pár méterrel odább még egy akadály: a szálloda elé nem lehet ám csak úgy behajtani. Toyota terepjárónkat két hatalmas vaskapu közé szorították, egy uniformisba öltözött férfi körbejárta a járművet, s tükörrel vizsgálta meg az alját. Még inkább úrrá lett rajtam az aggodalom, úgy emlékszem, ilyen helyzetben csak 2009-ben voltam Koszovóban.
Úton
A kizárólag színes bőrű alkalmazottakat dolgoztató szállodában csak fehér férfiakat és nőket láttam. A kolonializmus még nem ért véget? – fogalmazódott meg bennem, de hamar elhessegettem a gondolatot, mert ismerkedni, s pénzt váltani kellett. Tizenöt euróért máris tetemes összeg, azaz 9750 közép-afrikai frank ütötte a markomat.
Stratégiai fontosságú kietlen táj
Egyes kimutatások szerint Csád a világ második, mások szerint a harmadik legszegényebb országa. Ez ilyen kontextusban lényegtelen: a lakosság fele a szegénységi küszöb alatt él, a Világbank adatai szerint a populáció közel 40 százaléka napi két dollár alatti összegből tengődik. A közép-afrikai frankot (CFA – Coopération financière en Afrique Centrale) hat szuverén állam használja, gazdaságilag egyikük – Kamerun, Közép-Afrikai Köztársaság, Csád, Kongó Köztársaság, Egyenlítői-Guinea és Gabon – sem áll fényesen. A pénznemet a második világháború után természetesen a franciák vezették be; az ország valamivel később, pontosabban 1960-ben nyerte el függetlenségét.
Több mint egy órát repültünk a fővárosból Moundouba. Alattunk sehol, semmi...
Csádban tulajdonképpen nincs állami struktúra. Van ugyan az államfőt (sokak szerint diktátort), Idriss Débyt képviselő prefektus, de alig van helyi önkormányzat, polgármesteri hivatal, községi vagy városi tanács, közszállítási vállalat. A helyiek elmondása szerint a polgárok tulajdonképpen nem fizetnek adót, nincs közvilágítás, rendőrség, csendőrség, közvécé – a fővárosban láttunk a nagydolgukat az utcán végző embereket is.
Honlapján az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma azt tanácsolja, a turisták inkább gondolják meg magukat, s ne utazzanak az országba, mert Csádban magas a bűnözési ráta, a terrorizmus veszélye, és sok helyen még mindig vannak taposóaknák. A fővárosban, N’Djamenában levő amerikai nagykövetség legutoljára június elsején figyelmeztette állampolgárait: a különböző csoportok esetleges tiltakozásai miatt legyenek óvatosak. Ennek ellenére jó néhány amerikai, nyugat- és kelet-európai állampolgár van Csádban: a rengeteg humanitárius és fejlesztési nem-kormányzati szervezet mellett az angol–svájci kőolaj-kitermelő, a Glencore emberei sem hagyták el az országot. A vállalat 1,45 milliárd dolláros hitelt biztosított a csádi állami kőolaj-kitermelő cégnek, amelynek a nyersanyaggal kellett volna visszafizetnie a pénzt. Igen ám, de 2015-ben a kőolaj ára drasztikusan csökkent, a kitermelés szinte teljesen leállt, s a rendkívül szegény ország hatalmas adóságot halmozott fel. Valamikor vissza is fizeti majd…
Autó- és robogómosó. Csádi módra, kézzel...
A politikai helyzet sem rózsásabb: az államfő 1990 óta hatalmon van, s annak érdekében, hogy a helyzet ne változzon, alkotmányt, törvényeket módosíttatott. Ismerős formula. Mégis, a környéken Csád az egyetlen politikailag, gazdaságilag és főleg katonailag stabil ország. A Nyugatnak feltétlenül szükség van a kiszámíthatóságra, a környező országok többségében ugyanis valamilyen szintű fegyveres konfliktus dúl. A helyzetet tovább bonyolítja a terrorista szervezetek jelenléte a Száhel-övezetben. A terület a világ legnagyobb sivatagának, a Szaharának a déli szélén található, s többek között a Boko Haram és az Al-Kaida is igen aktív. Hivatalosan csak Franciaország állomásoztat csapatokat Csád területén, de állítólag amerikai katonák is vannak a vidéken. Az ország tehát a terrorizmus elleni nemzetközi harc szempontjából stratégiai fontosságú, így minden valószínűség szerint az erőskezű elnök hatalmon marad, hiszen, mint említettem, Csád talán az egyetlen valóban stabil ország a környéken.
Öt óra terepjárózás a lőfegyveres prefektusig
Első napunk utazással telt el: a fővárosból egy ENSZ-kisgéppel Moundou városába érkeztünk. A repülőből kinézve csak ösvényeket és földutakat láttunk, tény: nem sok látnivaló volt a földön… A Moundou városában levő repülőtér egy istállóra hasonlít, a vécére is csak kényszerből mentünk. Az első egy óra kulturális sokk volt számomra, bár csak a terepjáróból szemléltem a környéket: annyira meglepett a másság, a rendezetlenség, a szemét, a vízzel teli kátyúk, hogy akárcsak a kínai turisták mifelénk, én is folyamatosan fényképeztem. Fémtákolmányokban működő robogójavító műhelyek, a fák árnyékában a semmire váró férfiak és nők, gyatra műszaki állapotban levő járművek…
A prefektusnak fegyver volt az oldalán...
Elérjük Doba városát. Nemrég itt még megfeszített ütemben zajlott a kőolajkitermelés, de mára a 3 ezer munkásból csupán ezer maradt, meséli egy üzlet tulajdonosa. Kérdezem, miért ül annyi ember tehetetlenül. „Várják, történjen valami az életükkel” – válaszolja. A közelben egy „vendéglőre” leszek figyelmes. A négyszögű téglakályha fölött hatalmas fémrács, azon sülnek a húsok. Isten tudja, milyen állat húsa, s a rácsot mikor tisztították meg utoljára. Mindenki minket néz: nagyon ritkán vagy egyáltalán nem jár itt fehér ember. Az autómosó „kézi vezérlésű” – a két alkalmazott négy keze, a vödörből merített szappanos víz és a rongy mossa a járműveket, köztük sok robogót. Az Afrika Csillaga vendéglő menüjét meg sem néztük – de nem a földút melletti „grillezőn” látott húsdarabok állaga miatt, hanem, mert nem volt menüje. Adott pillanatban a biciklije kormányán lógó (élő vagy már megdöglött?!) tyúkokkal kínált egy fiatalember, végül egy kisméretű banánt 1 eurónak megfelelő helyi pénzért vásároltunk egy fiatal lánytól. Kísérőink balszerencséje ilyenformán égi mannának bizonyult a helyiek számára – azért időztünk annyit ezen a helyen, mert az üzemanyaggal teli hordó valami miatt kilyukadt, és spriccelt belőle a benzin. A sofőrök azonnal az üresedő üzemanyagtartállyal rendelkező terepjárókba próbálták üríteni a hordó tartalmát, ám csak részleges sikerrel. Adott pillanatban egy helyi férfi műanyagdarabbal jelent meg, odatette a lyuk alá, s félig megtöltötte. Hatalmas volt a boldogsága: azonnal előkerült egy robogó, amelybe beletöltötték a benzint, s széles mosollyal távoztak.
Minden eladó - csak vevő legyen
Amikor már túl sok eladó és kíváncsiskodó keringett körülöttünk, odébbálltunk. Érdekes volt megtapasztalni, hogy más országokhoz képest itt nem voltak erőszakosak, rámenősek az eladók. Előbb távolról vettek szemügyre, aztán óvatosan közeledtek, s szerényen kínálták portékáikat. Normális árat mondtak, nem próbáltak átverni. Egyébként is: az általuk kért összeg annyira kevés volt, hogy semmi szükség nem volt alkudozásra.
Földúton haladtunk tovább: Doro, Bourou, Sako, a Google- térképen nem is szereplő településeket érintettük, majd összesen 5 óra terepjárózás után megérkeztünk Moissala közigazgatási terület prefektusához, akinek egyébként lőfegyver volt az oldalán. Ezt kicsit később fedeztük fel, amikor drágának látszó öltönyének zakója véletlenül meglibbent a gyenge szélben… Elmondta, a helyiek jól fogadták a menekülteket, a környéken négy tábort is létesített az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának a hivatala. Tudatta a megdöbbentő adatokat: a prefektusi körzetben körülbelül 300 ezren laknak, s a helyiek mintegy 6 ezer menekültet fogadtak be. – Ezer csádi katonát vezényeltünk a környék és a határ őrzésére. A mesterséges határokat a gyarmatosítók vonták meg. Sok csádi férfi, sőt egész családok mentek a Közép-afrikai Köztársaságba dolgozni évekkel, évtizedekkel ezelőtt, ők most hazatérnek, tehát visszatelepülők, mégis menekültként kezelik őket. Igaz, sokuknak nincs papírja – ismeri el a prefektus, aki állítólag nagyon jó viszonyban van a csádi elnökkel.
"Elfogyott" az asztfalt...
Hozzáteszi, hogy egyetlen falu sem utasította vissza a menekültek befogadását. – Még mielőtt a helyiek bármilyen segélyben részesültek volna a hatóságok részéről, befogadták, megetették és elszállásolták a menekülteket – mondja, s egymásra nézve azon morfondírozunk, igazat mond-e.
Később több ízben megbizonyosodtunk arról, hogy a helyi lakosság valóban ellenérzés és konfliktus nélkül fogadta be a több ezer menekültet. Nem meglepő, mondták a szakemberek, hisz megegyezik a vallás, az életvitel, az életstílus, az értékrend, mi több, sok esetben ugyanazon törzs vagy szélesebb család tagjai jöttek át „a gyarmatosítók által mesterségesen meghúzott határokon”, ahogy a prefektus fogalmazott. Rendkívül fontos megjegyezni azt is, hogy az esetek túlnyomó többségében a Moissala környék lakóinak szinte semmijük sincs, de azt a kicsit mégis megosztották a menekültekkel. Ez Csád déli részén visszatérő motívum volt, így arra a következtetésre jutottunk, sem ez a prefektus, sem a többi hatósági ember nem füllentett...
„Kanadába szeretnék emigrálni”
Amennyiben a Canada feliratú baseball sapka lett volna rajtam – de éppen akkor nem volt –, talán megértem, hogy a Moissala közelében levő Silambi menekülttábor egyik lakosa, a 18 éves Jean Koube egyből rávágja: az észak-amerikai országba akar emigrálni. Megbarátkozom vele, s francia nyelven társalogni kezdünk, miközben a Közép-afrikai Köztársaságból származó menekülteket elszállásoló és ellátó, április 28-án létesített, 12 hektáron elterülő tábor vezetője a többi kollégámnak beszámol a helyről és a menekülés körülményeiről. – Legtöbben márciusban keltek át a határon, én viszont csak áprilistól vagyok itt; az emberek különböző határ menti falvakból származnak – meséli az írástudó Jean. Eltávolodunk a gyűlés helyszínétől: a lakatra zárt házikójához visz. Megmutatja a konyhaként üzemelő tűzhelyet, amely mellé Y végű karókat szúrtak, azokon száradnak a ruhák. – Éppen a vizet forraljuk, különböző növényeket teszünk bele, nemsokára következik a gyerekek mosdatása. A kicsikkel igyekszünk elfeledtetni azokat a pillanatokat, amikor jöttek a fegyveresek, ellopták a termést és az állatokat, betörték az ajtókat, rosszat csináltak a nőknek, lelőttek néhány férfit, felgyújtották a kalyibákat, s aztán elmentek. Édesanyám és édesapám is meghalt, a rokonokkal, ismerősökkel jöttem át ide – meséli.
Szomorú szívvel váltunk el egymástól
Jean visszakísér a gyűléshez. Hangosbemondó van nála, minden bizonnyal valami intéző. Kérdem, hogyan képzeli el magát 2 vagy 5, akár 10 év múlva. – Kanadába szeretnék menni – válaszolja határozottan, de már nincs időm megkérdezni, honnan jött az ötlete, mert mennünk kell: sötétedik. Egyik kísérőnk mondja, sötétedés után veszélyesek lehetnek a menekülttáborok is, mert a feledés egyik eszköze itt is az alkohol, s bár tudják, hogy csak a „fehér emberektől” számíthatnak segítségre, a traumák miatt egyes férfiak erőszakosak lehetnek. Igaz, erre még nemigen volt példa, teszik hozzá gyorsan, de fő az elővigyázatosság. Másfelől, egy erdőről mesélnek, ahol a senki által nem ellenőrzött, fegyveres gengszterek lezárják az utat, s mindenkit kirabolnak, néha gyilkolnak is.
Háború, erőszak elől menekültek Csádba
Jean nem akar elengedni. Szeméből kiolvasom: amit magammal Európába viszek, amit megírunk, az radikálisan változtathat az életén. Nyilván nincs mód telefonszámot cserélni, s Facebookon sem tudjuk bejelölni egymást – úgy érzem, magára, mi több, cserbenhagyom. Egyébként végig az volt az érzésem, Európa és Amerika megfeledkezett ezekről a menekültekről, a szó is már hidegrázást vált ki idehaza. Pedig a legtöbb afrikai menekült nem tehet arról, hogy települését fegyveresek támadták meg, s arról sem igazán, hogy mélyszegénységben élnek.
Ezekkel a gondolatokkal ülnék vissza az ENSZ terepjárójába, de valami nem hagy távozni. Jean a szívemhez nő, talán azért, mert ő az első menekült, akivel személyes kapcsolatba kerültem, társalogtam, aki feltárta előttem életének egy részét. Megmutatja a vízpumpát (a hivatalos adatok szerint napi 26 liter víz az ellátás személyenként, mindkét pumpa működőképes), a latrinát (tizenöt működik, egyet átlagban negyvenen használnak), a közös mosdóhelyet. Ennyijük van csupán. – De legalább nem lőnek – mondja, s megszorítja a kezem. Muszáj elengednem az övét, már dudálnak a sofőrök, menni kell. Arra gondolok, hátha adódik még alkalmam kezet fogni vele, Európában vagy akár Kanadában. Persze, valószínűleg erre sohasem lesz alkalom…
Távozáskor gyereksereg búcsúztat bennünket. Reflexből levegőbe emelem a lábam, mintha focilabdába rúgnék. Zsivaj keletkezik, mindenki nevet, sürögnek-forognak körülöttem. Miért nem hoznak nekik néhány labdát? Biztos, többnek menekülési útvonalat biztosítana a foci… Ha mégsem, legalább esténként lenne mivel elütniük az időt, morfondírozom.
FOLYTATJUK
