Piroska néni 4.
– Krisztike, lenne kedved szombaton eljönni velem csalánt szedni a Fellegvárhoz? – kérdezte egy napon, március közepe tájékán kedvesen.
Így esett, hogy szombaton életünkben először és utoljára útnak indultunk mi ketten. Piroska néni belém karolt, sétáltunk a kijelölt hely felé csalánt szedni. Útközben mesélt… Arról, hogy kik, milyen családok laktak az utca házaiban, életrészecskéket nevetett vagy sóhajtott el, tapintatosan, épp csak érintve szavaival a témát. Az úton nem köszönt nekünk senki.
A Fellegvárhoz érve meghökkentett a látvány. Mint szorgos hangyák szedték a népek a csalánt. Babák babakocsiban nézelődtek, kicsi gyerekek szaladgáltak, fiatalok, középkorúak, idősek, nagyon idősek szedték, tépték a csalánt, hajolva, guggolva, térden állva, nagy szatyraikba gyömöszölve szerzeményeiket.
Román és magyar nyelven beszélgettek az emberek. Megvolt a közösségi élmény, hiszen mindannyian egy dologért voltak ott, a frissen kibújó csalán, csihány értékes zöldjéért.
Piroska néni kivett a zsebéből két nagy szatyrot, nekem egy kesztyűt és egy ollót is adott, majd lehajolt, s szedte, szedegette a csihányt. Nagyon gyorsan és gyengéden. A legkisebbeket szerette leginkább.
Jómagam a nagy otromba kesztyűkkel alig haladtam, váltogatva próbálgattam, hol ollóval, hol anélkül, gyűjteni a jót, csak persze gyakorlat nélkül jóval elmaradtam a nyolcvanon felüli házinénim mellett. A nap erősen sütött, én meg aggódni is kezdtem mindannyiunk egészségéért, hiszen már vagy húsz perce hajoltunk lefele, s szedegettünk.
Valahogy elérkezett az idő, amikor jónak látta Piroska néni, hogy elinduljunk hazafelé. Valamikor kicserélte a szatyrainkat, feltöltötte az enyémet is.
Sétáltunk hazafele. A nap gyönyörű sugarai tették-e vagy csak a vak szerencse, én nem tudom, de mind kikerültek az idősek a kapuik elé. De nagyon örvendtek egymásnak. Piroska néni mindenhol megállt, egyenes háttal, feszes derékkal üdvözölte a régi ismerőseit. Úgy ragyogott a tekintete…
Én meg álltam ott a két tömött szatyorral, s figyeltem. Tisztán láttam a sok évtizeddel ezelőtti mivoltát. Rám pillantott. Látta, hogy látom…
Otthon mindketten lepihentünk. Délután, mikor belestem hozzá, már fehér papíron száradoztak a csalánok.
– Mire jó a csalántea, Piroska néni? – kucorodtam fel az ablak melletti foteljébe…
És ő mesélt… Hogy tisztítja a vért, így tavasszal nagyon fontos dolog ez. Ennyit jegyeztem meg belőle, pedig hosszú volt a beszámolója a csalán gyógyító hatásáról.
Egy óra múlva Piroska néni koppant az ajtómon. Kezében egy befőttesüveg, amolyan régimódi, kerekded, vastag falú, zöldes. Tele csihányteával. Nekem hozta, hogy két nap alatt igyam meg. Mindenképp cukor nélkül!
Én igazán megpróbáltam, de csak félig sikerült valahogy. Negyednap, mikor szép halkan csorgattam a lefolyóba az értékes nedűt, úgy éreztem magam, mint aki valami nagyon nagyot vét. De nekem nem ment le a torkomon több az édeskés, kissé sós, de leginkább savanykás léből.
Ez a harmadik március, amikor három napig iszom a csalánteát. Már szeretem is. Pont úgy jártam vele, mint az Édesanyám salátalevesével. Nálunk tavasszal szinte mindig salátaleves volt a legtöbbet főzött leves. De én nagyon nem szerettem, Édesanyám annál inkább.
– Nem tudom megenni! – nyavalyogtam egyszer, akkora lehettem, mint most a lányom, úgy hét éves.
– Miért ne tudnád? – nézett rám kedvesen csodálkozva.
– Mert akad meg, itt, ne, itt! – reklamáltam, s mutattam is a torkomat nagybőszen.
Kaptam is erre egy jó nagy nyaklevest. Úgy meglepődtem, hogy szólni sem tudtam.
– Így, na, most már nem akad meg, látod? – szólt Édesanyám, olyan természetesen, mintha csak a hajamat simogatta volna meg.
Nem mertem sírni. De ettem a levest, ettem én, évekig különösebb lelkesedés nélkül, de bár szép csendben.
Aztán elkerültem Nagyváradra, majd Kolozsvárra. Túl a húsz esztendőmön egy márciusi napon felhívtam telefonon, megkérdeztem, hogy miként is kell főzni azt a saláta levest. Megdöbbent.
– Már nem akad meg a torkodon? – kérdezte…
Felkacagtunk. Meghatottságunkat lepleztük mindketten.
