– Krisztike, gyérítsd meg egy kicsit a salátát, kérlek, hogy bokrosodhasson! – szólt ki kétnaponta kedvesen a szobájából, s én gyérítettem, ettem.
Annyi zöldet tán azóta sem fogyasztottam, mint akkoriban.
Az első tavaszon nem nagyon figyeltem, a másodikon megéreztem az időnk fogytát, s elnéztem, amint kora tavasztól szépítgetni, gazdagítani kezdi Piroska néni a kertjét. Felásatta, majd újból ásta itt-ott, beültette mindenhol, majd kapálta, gyomlálta, locsolta nap mint nap.
Soha nem hajolt. Volt egy szépen beszegett pokrócdarabja, azt vitte magával, azon térdelt. Ha belefáradt, akkor leült, s hosszú lábait maga elé téve folytatta a gyomlálást pókszerűen, fittyet hányva a nyolcvan s anynyi évének.
Saláta és petrezselyem volt a legtöbb, emlékezetem szerint. És volt rebarbara, de milyen finom kompótot készített belőle Piroska néni. És a vörös laboda. Megfogadtam, ha nagy leszek, s lesz egy kertem, beültetem labodával. Épp itt az ideje...
Egyszer egy nagyon meleg tavaszi napon, gondoltam segítek gyomlálni. Nem volt nekem ebben semmilyen gyakorlatom. Mindkét nagymamám nagyvárosi volt, villamosok és trolibuszok emlékével zötyögtem a városi strandra, nem sokat tudva holmi gyomokról. Mondom, segítenék, menjen, döljön le bent, nagy a hőség. S Piroska néni kikap két hajszálvékony zöldet a földből, hogy ez a gyom, ez a nö- vény, a kezembe nyomja, felveszi a pokrockáját, nőiesen helyre simítja pokrocszoknyája ráncait, megigazítja a nagykarimájú szalmakalapját, s bevonul a házba.
Növény, gyom...
Gyom, növény...
Nézem, nézegetem, s fogalmam sincs, hogy melyik melyik is. Bátortalanul huzogatom kifele hol ezt, hol azt. Valamelyiket csak eltalálom. Erősen süt a nap, bizonytalanságomat csak fokozza. Fél óra múlva érkezik Pioska néni, hozza a pokrockáját, térdére ereszkedik, majd a szokottnál halkabban mondja, hogy én csak nyugodtan maradjak itt mellette, beszélgessünk, de nem kell gyomlálgassak. Pedig alig látott akkor már.
Nagyjából eddig jutottam a Piroska nénis történetekben, amikor Kerekes Edittől kaptam egy levelet. Fontos részletet idéznék belőle...
,,Felhívott ugyanezzel az örvendezéssel egy ismerős nagymama, de még azt is megkérdezte: vajon tudod-e, hogy Piroska néni, akiről írogatsz, még él? Ez az ismerős nagymama ismeri Piroska nénit is. Nos, most hát akkor: tudod-e?”
Ad, elvesz, ad, elvesz... Ez maga az élet. És vannak ajándékai. Ez a hír meg ilyen. Életajándék.
*
Épp most kezdtem bele az e heti írásba, ami most már olvasható a lap hasábjain. És nem változtatnék rajta semmit, egy betűt sem. Mint ahogy az előzőkön sem. Ez is ajándék, lelkemet simogató. S hogy lesz még egy ölelés... Lehetséges ez? Hogy kék szemeinek tekintete találkozhat még az enyémmel, a gyerekeimmel is? Lehetséges ez?
Életajándék...
Köszönöm, Edit a hírt, üzenem az ismerős nagymamának, hogy örömöm leírhatatlan. Indulok Kolozsvárra. A következő hetekben szeretnék találkozni Piroska nénivel, engedélyét kérni, hogy a ,,maradék” három részt még megírhassam róla, rólunk! Amíg ez nem valósul meg, másról szólnak a szombati írásaim.
