Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) művészetében fontos szerepet játszottak a szórakoztatás céljából komponált művek, vagyis a divertimentók és a szerenádok. A fiatal Mozart szívéhez a vidám hangzású D-dúr is közel állhatott, hiszen szerenádjainak java része és a hangversenyen felcsendülő Serenata notturna (K. 239) is ebben a tonalitásban íródott. A barokk concerto grosso mintájára Mozart derűs szerenádjában is „kis” együttes – vonósnégyes, amelyben a csellót nagybőgő helyettesítette – és az üstdobbal kiegészített „nagy” vonóskar (ripieno) folytatott párbeszédet egymással. Mozart legtöbb szerenádja többtételes, a Serenata notturna csupán három. Az első tétel lassú indulóval kezdődik, de nem katonás, inkább bohókás-játékos, amelyben folyamatosan a „nagy” és „kis” zenekar felelget egymásnak. A Menuetto középtételben a tánchoz illő elegancia uralkodik, amelynek triószakaszát az Arcadia vonósnégyes három tagja, Ana Török (I. hegedű), Răsvan Dumitru (II. hegedű) és Traian Boală (brácsa), valamint nagybőgős vendégük Csata István (a filharmonikusok szólamvezető bőgőse) tolmácsolta. A lassú epizódokkal megszakított rondó tétel a vidám száguldásé, amelynek aranyporát egy-egy humoros játékosságtól, rafinált csalafintaságtól ragyogó hegedű-, brácsa-, és bőgőszóló jelentette. A „kis” és „nagy” zenekar a régi idők hangversenyeinek szellemében állva játszott, karmester nélkül, de Ana Török rátermett vezetésével magabiztosan, precízen, színesen, tökéletesen.
Marc Neikrug (sz. 1946) amerikai kortárs zeneszerző leginkább zongoraversenyéről, a Through Roses című színdarabról és a Los Alamos című operájáról ismert. Ezen az estén az 1987-ben komponált Concerto két hegedűre, brácsára, csellóra és zenekarra című darabja hangzott el Lawrence Foster emeritus karmester vezényletével, aki a kortárs mű minden drámai rezdülését a maximumig fokozta a zenekarral. Neikrug műve feszültséghordozó, elgondolkodtató hangulatzene, amelyben a napjainkat befolyásoló nagyvárosi nyüzsgés okozta stressz, zaj, szorongás és félelem mellett az egyén és közösség között húzódó idegtépő feszültség és a segítségért kiáltó magány, valamint a tehetetlenségből való kitörés vágya jut kifejezésre. A mű nagyzenekari szövetét helyenként vonósnégyesbetétek, hangszerszólók és duók tarkítják. A concerto egyre növekvő energiái nem nyernek feloldást, végső „szívdobbanásai” is úgy hasítanak a levegőbe, mint a kiszámíthatatlan jövőbe ordított fájdalmas kiáltás.
Richard Strauss (1864–1949) a 19. századvég és a 20. század első felének német, késő romantikus zeneszerzője főleg szimfonikus programzenéjéről, operáiról és dalairól ismert. Don Quijote című szimfonikus költeményét – amelynek alcíme Fantasztikus variációk egy lovagi témára – Cervantes világhírű regénye ihlette, amelyben a „búsképű manchai lovag” és hűséges szolgája Sancho Pansa fantasztikus kalandvilágba repíti az olvasót, Strauss programzenéjének zseniális tíz tablójában pedig a zenehallgatót. A nagyzenekari műben Don Quijote karakterét Török Zsolt, az Arcadia vonósnégyes csellóművésze, a filharmónia zenekarának szólamvezető csellistája, Sancho Pansa alakját pedig Traian Boală, az Arcadia vonósnégyes brácsaművésze, a filharmonikusok szólamvezető brácsása idézte meg. Tíz variáció, tíz zenei kép, amelyekben a hibbant agyú Don Quijote képzelet szülte fantasztikus történeteinek lehetünk részesei. Van itt kaland a szélmalmokkal és ellenséges hadseregnek vélt birkákkal folytatott küzdelem, jámbor zarándokokkal való összetűzés és szembeszállás az ellenséges lovagvárnak képzelt vízimalommal, varázslóknak hitt szerzetesek üldözése és faparipán száguldás a légben és van szerelem utáni vágy, az imádott Dulcinea iránti sóvárgás. A nagyzenekaron belül az Arcadia tagjai továbbra is kisebb-nagyobb szerepet vállaltak, de Don Quijote sokszínű alakját Török Zsolt csellóművész keltette életre. Meleg tónusú csellójátékában a drámai erő és az érzékeny költőiség, a magabiztosság, a határozottság, a technikai bravúr és a pazar színkombinációk találkoztak. Don Quijote és Sancho Pansa fantasztikus történeteiben Török Zsolt és Traian Boală tökéletesen egymásra talált, cselló-brácsa párbeszédjükben a technikai csillogás, a könnyedség, az énekszerűség és a lappangó huncutság, valamint a hangulati kontrasztok és az árnyalt színek tökéletes harmóniáját hallottuk. Amikor Don Quijote fantázia-álomképei véget érnek és kiábrándultan búcsút int a világnak és az életnek, halála könnyekig átjárja az ember lelkét. A „búsképű manchai lovag” halálát Török Zsolt megható érzékenységgel, mélybe hulló, elhalkulón fájdalmas csellóhangjával örökítette meg.
Lawrence Foster karmesternek nem kellett teátrális mutatványokhoz folyamodnia ahhoz, hogy a zenekarral Richard Strauss szimfonikus költeményének romantikus szenvedélytől izzó zenéjét profi módon tolmácsolja, hiszen kezének legkisebb mozdulataival is csodát művelt, zenét varázsolt. Élménydús, szép este volt, léleksimogató zenevarázs!
Borítókép: Lawrence Foster karmester kezének legkisebb mozdulataival is csodát művelt FOTÓ: TRANSILVANIA FILHARMÓNIA
