Villámvignetták
A bűnők azonban az életed is, az egyéniségedből fakadnak. Nem bánok semmit, mert én voltam, és ma sem tudom, hogy cselekednék másképpen; és bánok éppen eleget, mert sok fájdalmat okoztam, magamat sok szégyenben megforgattam, és jobban érezném magam, ha nem kellene mindenre emlékeznem a mai napig. De emlékszem minden ígéretre, minden hazugságra, minden túlzásra, mindenre, amit csak azért mondtam, hogy megkapjak valakit, minden gőgre és minden aljasságra.
Ahogy újra utazom ezen a régi vonaton Várad felé, azt gondolom, hogy semmilyen következtetést nem lehet levonni, semmilyen jól működő receptet nem lehet megírni – mindenki olyan, amilyen, és az emberek között nagyon rejtélyes alkímia történik. Ha mégis szemügyre veszem az emlékeimet, azt látom, hogy jobban jártam volna, ha annak, aminek belül vége van, magam is a végére járok, és egyszer s mindenkorra lezárom. Kár reménykedni abban, hogy majd valaki elvégzi helyettünk, az évek pedig csak mennek, és ami még fájdalmasabb, ártatlanok sérülnek helyettünk, akik gyávák voltunk látni. Az egyetlen mentségem, hogy nem mindig voltam gyáva, és most már egyre bátrabb vagyok. Ez sem csekélység.
A Krónikánál sok mindent ott hagytam, és Váradon sem leszek bölcsebb. Bölcsebb csak most vagyok, majdnem húsz év múlva, amikor ismét elindulok azon a vonaton. Az újra nézett életem fele már mögöttem, a másik fele még előttem. Még nem zárult le, mégis sok mindent megéltem.
Mindennel tartozom
Még van egy kis időm Váradig, addig elmesélem a Méray-díjat is, hiszen az még krónikás időmben történt. Méray Tibor, ez a most már 95 éves, Párizsban élő magyar újságíró díjat alapított, melyet egy erdélyi újságíró kaphatott, aki három hónapot tölthetett a maga választotta napilapnál. A díjat egy három tagú kuratórium (Kántor Lajos, Lászlóffy Csaba, Tibori Szabó Zoltán) ítélte oda, és az idők folyamán Szekeres Attila, Sipos Géza, Papp Zsiga és mások is örülhettek neki.
Én 2001-ben kaptam meg, és a Népszabadságot választottam. Ott egy egészen más rendszerbe kerültem, például egyenesen a tördelt oldalba írtunk, ami a Krónikánál elképzelhetetlen volt, folyton a tördelők háta mögött tördeltünk, kiváltva ezzel az egyik rendszergazda kimodhatatlan idegrohamait.
A legtöbben kedvesen fogadtak, és a mai napig féltve őrzöm Rab László vagy Falusy Zsiga barátságát, noha a távolság persze közbeszól. Volt azonban egy ember, aki elég vaddisznó módon viselkedett, én meg annál inkább bizonyítani vágytam. Még egy interjúmat is kivette a lapból, pedig nem mondhatta, hogy rossz – mégis mondta.
Egyszercsak felhívott a rovatvezető, hogy elmennék-e Salzburgba a Fesztiválzenekarral. Már hogyne mennék, válaszoltam, amikor magamhoz tértem, de hát nekem vízum kell (akkor még nem voltak ezek a sokak számára terhelő állapotok, hogy mindenki oda utazott, ahová akart). Sebaj, segít ő. Sikerült két nap alatt elintéznünk, és harmadnap már robogtam a buszon Salzburg felé.
A Fesztiválzenekar jó negyede erdélyi volt, marosvásárhelyi és kolozsvári, még egy osztálytársnőm sógornője is ott zenélt akkoriban. Én először jártam nyugaton, mindenre rácsodálkoztam. A mai napig gyönyörű emlékem az a vacsora, amit Selmeczi Janival költöttünk el a kedélyes, vidám salzburgiak között, s amely éppen olyan volt, mint két erdélyi nosztalgiázó vacsorája, akik félszavakból is értik egymást.
A másik legnagyobb élményem Fischer Iván. Én nem tudok kottát olvasni, és legjobb esetben is mezei zenerajongó vagyok, de amit ő véghezvitt a zenekarral és a kórussal, az egészen elképesztő. „De harapjon az a gé!” – mondta, és már harapott is, nem beszélve bámulatos nyelvtudásáról. A Kékszakállút adták elő, és neki köszönhetem, hogy érteni kezdtem Bartókot. Akkor láttam Polgár Lászlót is tréningben dudorászni.
2001. szeptember 11-én az amerikai nagykövetségre kellett mennem valami miatt. Minden zárva volt, egy ideig őgyelegtem, aztán hazamentem. Délután Majoros Sándorral interjúztam, aki megnyerte a Mozgó Világ prózapályázatát, és ő azzal fogadott, hogy ennek ellenére is beszélgetünk? Minek ellenére? A Márton Áronban laktam, nemigen hallgattam a híreket. Hát a merénylet ellenére. Akkor tudtam meg, mi történt.
A három hónap remek volt. A napilap rendszere hibátlanul működött, minden idegesség egyéni rigolyákból származott, jól kerestem, jó helyeken jártam, és jó emberekkel ismerkedtem meg, közöttük Mérayval és a feleségével, Rózsával, akik azon a nyáron Pestre jöttek. Kedvesek voltak és közvetlenek, korántsem viselkedtek úgy, mint akiknek tartozom valamivel, holott mindennel tartoztam.
