Családi rovatunk előző részében szó esett arról, hogy az élménybeszámolókra a legalkalmasabb időpont az ágyba bújás. Okulva abból, hogy a hajnali nehézkes ébredések miatt sokszor türelmetlen (és nagyon álmos) vagyok, amikor a kismanók a leginkább mesélnének, bevezettük az csajos-fiús, illetve anya-fia/apa-lánya együttalvós hétvégéket. Ezek mindig ünnepszámba mennek, s mint ilyenek, igyekszünk kellően rákészülni, ráhangolódni. (Azt, ugye, mondanom sem kell, hogy az ilyen alkalmakkor nem szükséges a gyerkőcöket a lefekvésre noszogatni: már kora este átkuckóznak.) Hozzák a kispárnákat, az alvóplüssök hadseregét, a takarójukat, a pizsamájukat és a vizes kulacsukat. Kicsit olyan ez, mint amikor mindent is bepakolunk egy-egy kétnapos kiruccanáshoz, nehogy valamiben is hiányt szenvedjünk. Amikor pedig kipipáltuk a vacsorát, a D-vitamin cseppeket, a zuhanyzást és a fogmosást, ki-ki elvonul az alvótársával, s kezdetét veszi a varázslatos kaland.
Amikor mi, csajok kuckózunk, igazi lányos rituálénk van: körmöt festünk, ajakírral és más krémekkel kényeztetjük magunkat. Ezután tündéres vagy hercegnős mesét olvasunk, majd általában arra kér a kicsi lányom, meséljek neki arról, hogy milyen volt, amikor még kisbaba volt. Közben csodálkozva kérdezi: S tényleg nem tudtam rendesen beszélni? De te hogy értetted meg, hogy mit akarok? S tényleg csak úgy tudtam elaludni, ha a mutatóujjadat fogtam? Könyveket olvastál a babaágyam mellett, s az egyik kezedet belógattad, hogy foghassam? De azt hogy lehet? S tényleg megetettél Matyi-müzlivel, amikor még nem volt szabad?
Szépen kialakultak már a kedvenc történetek, s rendszerint azt kéri, hogy újra meg újra elmeséljem azokat. De van olyan is, hogy már délután titokzatosan magához hív, s a fülembe súgva azt mondja: este aztán mesélj valami újat, hogy mit csináltam még, amikor kisbaba voltam. Ilyenkor néhány óra alatt elő kell állnom egy új, talán rég elfeledett történettel, aztán a takaró alatt mesélhetem, s élhetem újra vele együtt.
Az anya-fia kuckózások egészen más jellegűek. Matyi figyelmesen végigköveti, amíg a krémekkel kényeztetem magam, és közben kérdezi, hogy ezt miért is kell. Igyekszem nem közhelyekkel magyarázkodni, maradjunk annyiban, hogy jólesik, s igyekszem szép és ápolt lenni. Persze ilyenkor ő is kaphat egy kis barackvirág illatú kézkrémet és ajakíros kényeztetést. Megnyugtatom: ettől még egyáltalán nem lesz lányos, nem kell félnie. Aztán kezdetét veheti a maratoni meseolvasás. A közös, rohanós estéken ritkán jut idő arra, hogy egy-egy 10-15 oldalas teljes fejezetet elolvassunk az éppen időszerű meseregényből, sokszor a legérdekesebb résznél kell abbahagyni, így ilyenkor mindenképp lehetőséget teremtünk arra, hogy teljes fejezetekbe, történeti egészekbe sikerüljön belemerülnünk. Ezek nekem is kincset érnek, hiszen olyan kevés idő jut arra, hogy úgy igazándiból belemerüljek egy-egy jó regénybe.
Aztán egyszer csak megszólal a nagylegény: Anya, most gyere, beszélgessünk! (Zene füleimnek!) Lekapcsoljuk a lámpát, s a sötétben kezdődhet a traccsparti. Röviden megbeszéljük az olvasott részt, és kissé elkalandozunk azon, hogy vajon mi fog történni a következő fejezetekben, kinek drukkolunk, s kinek kívánjuk, hogy végre megkapja méltó büntetését. Ezután pedig jöhetnek a türelmetlenül őrizgetett kérdéseim. Az igazi egymásra hangoltságban pedig sok-sok kincset érő vallomás, élménybeszámoló hangzik el, én pedig azt kívánom, bárcsak minden este ilyen lehetne. Nem sürget az idő, nem kell a hajnali ébredés miatt aggódni, kérdezek és kérdeznek. Csak egymásra figyelünk. Megtelik és betelik a lelkem. Hát még az övék!
