A hangversenyt David Crescenzi vezényelte, akit a közönség évek óta a kolozsvári Román Opera előadásainak, és az utóbbi időben egyre gyakrabban filharmonikusaink hangversenyeinek karmestereként tisztel és szeret. Az est műsorát teljes egészében partitúra nélkül vezényelte, az állandó szemkontaktus és kezének kommunikációja révén a zenekar és a szólista a műsorban szereplő művek érzelmi harcának, zenei sokszínűségének szépségével ajándékozta meg a közönséget.
Paolo Carlomè kortárs olasz zeneszerző a RAI televízió munkatársa, az évek során számos dokumentumfilm és kulturális műsor zenéjét komponálta. Ezen az estén a 2014-ben szerzett Clash of Kings című zenekari darabja hangzott el a zeneszerző jelenlétében. Az erős filmzenei hatású mű szuggesztív, belső feszültsége, a zeneszerző szerint mitológiai idők titánjainak összetűzéseit idézi, de lehetetlen nem kiérezni mindazt a küzdelmet, harcot, bátorságot és a ritka pillanatokban megélt lelki nyugalmat és békét, ami minden történelmi kor, és a mai ember életének is sajátja.
Szergej Prokofjev (1891–1953) 1. Hegedűversenyét (op. 19.) eredetileg egy kisebb méretű concertinóként képzelte el. Az 1917-es orosz forradalom hatására Prokofjev külföldre távozott, magával vitte a kéziratot, amely végül háromtételes versenyműben teljesedett ki. Habár 1923-ban a párizsi bemutatón a mű megbukott, de 1924-ben Szigeti József felfedezve a concerto nagyszerűségét, hangversenyeivel hathatósan hozzájárult ahhoz, hogy Prokofjev 1. Hegedűversenye elnyerje méltó helyét a hegedűirodalomban.
A concerto lassú nyitótételének „álomszerűségét” a Scherzo vivacissimója és a benne rejlő gunyorosság töri meg. A harmadik tétel groteszk fagottszólóval indul az óraketyegéshez hasonló vonósok alapzenéje fölött. És habár a tételt titokzatosság, sejtelmesség borítja, van benne szélesen áradó líra, táncos jelleg, némi nosztalgia, és csökönyösen visszatérő gunyoros „ketyegés”. A finálé lírai utolsó hangjai, a kezek közül kiszabaduló kismadár könnyedségével szállnak tova, akár a meg nem fogható, visszafordíthatatlan és megismételhetetlen idő. Francesco Ionașcu meleg tónusú hegedűhangjához precizitás, briliáns technika, a zenekarral való harmonikus együttlét, meggyőző drámai erő, a lírai pillanatok szépsége, ragyogó virtuozitás, a feszültségek jó adagolása és azok érzékeny feloldása, szökdelő játékosság társult. A közönség ovációval kísért vastapsát, merész virtuozitással és a lírai pillanatok szépségével tolmácsolt Albéniz Asturias című darabjának átiratával köszönte meg.
A hangverseny utolsó részében válogatást hallottunk Prokofjev Rómeó és Júlia című 1. és 2. balettszvitjéből. Prokofjev zeneszövetében a hagyományos és a meglepő modern harmóniavilág, a szenvedély és a dallamívek romantikus szárnyalása találkozik, nagyszerűen egymáshoz illesztett fúvósszólókkal. A szvit minden hangja színpadra kívánkozik, igazi balettzene, telve az érzelmek harcával, zenei sokszínűséggel. A vidám-szökős táncforgatagot, amelynek mélyén egy-egy pillanatra mégis érezni a veronai szerelmesek tragédiáját, a vészjósló, mégis magasztos-ünnepélyes Párnatáncot, a Montague és Capulet család ellenségeskedéseire utaló megrendítő drámaiságot, a Júlia kecses alakját „megrajzoló” légies dallamot, valamint a balkon jelenet poézisét, a Tybalt halálát megelőző összetűzések feszültségét, és haláltusájának lélekrázó pillanatait átélve, nemhiába marad (hatott) a hallgatóban a szépség élménye még a koncert után is.
Tartalmas, művészi megoldásokban gazdag hangverseny volt, amelyben az érzelmek harcának zenei sokszínűsége varázsol(hat)ta el a közönséget.
(Borítókép: Francesco Ionaşcu és David Crescenci. Fotó: Bogdan Meseșan)
