Fegyverbe!

A kiválónak nem nevezhető hazai úthálózat a napokban újabb próbatételt fog kiállni: amerikai hadoszlopok gurulnak végig, szám szerint öt, hogy megkezdjék az ország második világháború utáni időszakának egyik legátfogóbb gyakorlatát. Kabulban rekordméretű veszteséglistát okoz egy robbanóanyaggal csordultig pakolt tartálykocsi, a belga miniszterelnök pedig átmenetileg megsüketül, mert egy sporteseményen éppen mellette sütötte el a startpisztolyt az erre kiszemelt királyi sarj. Phenjan továbbra is fenekedik, újabb „sikereket” könyvel el rakétaügyben, miközben a Trump-adminisztráció propagandagépezete bejelenti, hogy ők is sikeresen üzemelték be a rakétaelfogó rendszerüket. Németország a NATO-csúcs környékén feladni látszik eddigi óvatos fegyverkezési politikáját és belekapcsol, mintegy jelezve, exportra is fog termelni bőven.

Mi sem maradunk ki a sorból, mert legalább szándék szintjén megerősítettük, hogy két korvettet szerzünk-építtetünk a   jelképesnél   valamivel   fenyegetőbbre   bővítve   ezáltal   Fekete-tengeri   hadi1ottánkat.   (Mert   bizony   ez   is bekövetkezett: a  rongyosra ismételt  vicc,  miszerint Románia  egyetlen jószomszédi  partnere  a  kétszázakárhány kilométeres partszakasz, nos ez is már a lejárt szavatosságú mókák kategóriájába kényszerült).

A kevésbé hagyományos frontvonalak, mint a hibrid háború, vagy a kibercsatározások esetében az eszkalációt nehéz így egy csokorba fogni, nincs ennyi látványosan militarista elem és díszlet, de meglehet annál több pénz a legújabb technikát leváltó (és legyőző) még frissebb  találmányokra. Fenyegetettség-érzetünket mintha ezek a bejáratott csatornák érnék el leginkább,  bár a hadtörténészek jó ideje igyekszenek meggyőzni, hogy az, amit háborúnak, vagy széles körű és szervezett agressziónak vélünk-hittünk, most már diffúz, jól palástolt és még jobban időzített-adagolt attakok sorozata.

Így   az   lenne   a   meglepő,   ha   érzékelnénk   és   fronthelyzetként kezelnénk   az   egyéb   vészgócokat:   hogy alultápláltságban hányan halnak meg világszerte, epidémiák miként pusztítanak továbbra is fél országnyi területeken és   közelebb   araszolva,   mit   kezdünk   a demográfia   arcvonalak   környékén   évente   elszenvedett vereségeinkkel. Magyarországon friss hírként landolt az infó, miszerint az utóbbi öt évben egy Nagybánya méretű város lakosságával lett alacsonyabb a létszám. A romániai  adatok is elkeserítőek – bár itt a statisztika saját magával áll hadi lábon, és ezért nincs is esély felmérni, mekkora a tényleges  fogyás. Üdvös és felemelő érzés azt konstatálni, hogy íme, az ország dzsídipijének  2%-át fordítjuk védelmi célokra, de amíg élen állunk uniós szinten a csecsemőhalandóságban, igencsak viszonylagossá válik ez a büszkeség.

A hátország(ok)ban fellelhető frontvonalakon folyamatos a visszavonulás, kifele meg állandósult az erőltetett menetben zajló fegyverkezés. Veszélyérzetünk pedig ott cselleng e két térfél között, hol eltúlozva távoli pezsgőpukkanások visszhangját, hol meg bagatellizálva a talpunk mellett sunyító taposóaknát.