Fél évszázadnyi bíráskodás az igazság szolgálatában

- Hogyan és honnan indult ez a közel félévszázados pálya?

- Pénzügyi szaklíceumba jártam, és úgy terveztem, hogy tanulmányaimat a közgazdaságtudományi karon folytatom, továbbvíve a családi hagyományt, mert édesapám is ezt végezte a Ferencz József Tudományegyetemen, annak utolsó végzősei között 1944-ben. Azonban Kolozsvárt megszűnt a közgazdasági képzés, már csak Bukarestben működött, és több tanárom tanácsára ezért a jogot választottam a Bolyai Egyetemen. Végül mégis követtem a családi hagyományt, hiszen én is az utolsó évfolyamon lettem joghallgató a Bolyain.

A Bolyai Egyetem 1945-1959 között működött Kolozsváron, magyar tanítási nyelvű állami intézményként. A Hivatalos Közlönyben 1945 decemberében megjelent rendelet értelmében az új egyetem neve a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem volt. Az egyetem szerkezete a következő volt: irodalom- és bölcsészettudományi kar (szakok – magyar nyelv és irodalom, klasszika filológia, német nyelv és irodalom, orosz lektorátus, történelem, művészettörténet, néprajz, filozófia, pedagógia, lélektan); jog- és közgazdaságtudományi kar (szakok – jog, közgazdaságtan); természettudományi kar (szakok – matematika, fizika, kémia, természetrajz, földrajz); orvostudományi kar.  

Veress Emőd a Jogászképzés Sziszüphosz egyetemén című tanulmányában többek között leírja: Az erdélyi jogászképzésben radikális törésvonal a román Victor Babes Egyetem és a Bolyai Egyetem 1959-es egyesítése, az összevonás a magyar nyelvű jogászképzés végét jelentette. A magyar jogi szaknyelv és jogi kultúra folytonossága Erdélyben megtört. Ennek hatásai az egész kisebbségi magyar társadalmat érintik és mindmáig meghatározóak. Elsősorban az egyetemegyesítés egyenesen vezetett a magyar jogi szaknyelv fokozatos eltűnéséhez. A jogi szaknyelv visszaszorulásának a következménye többek között az is, hogy a rendszerváltás után törvénybe foglalt anyanyelvhasználati jogok jelentős részben papíron maradtak, mert hiányzott és még hiányzik az a jogászi réteg, amely meg tudja tölteni nyelvi tartalommal ezeket a jogokat. Az egyetemi tanulmányaikat román nyelven végzett, gyakorló magyar jogászok egymás között keveréknyelven beszélnek, beszédükbe román szakszavakat tűzdelnek, mert a magyar jogi szaknyelvet gyakorlatilag elsorvasztották.

Ejtenék pár szót arról az állandó dilemmáról, vagy tán inkább áldilemmáról, hogy érdemes-e jogot tanulni anyanyelven, ha a megszerzett tudást már idegen nyelvi környezetben kell érvényesíteni. Amikor elhatároztam, hogy a Bolyai Egyetem jogi karára felvételizzek, fel sem merült bennem ez a kérdés, és utólag, az egyetem elvégzése utáni jogi pályafutásom során sem éreztem soha azt, hogy rosszul választottam vagy hátrányos helyzetbe kerültem volna emiatt. Meg kell mondanom azt is, hogy sokat segített az iskolában szerzett román tudásom, amit tanáraimnak köszönhetek, megemlíteném Octavian Stireagu vagy Zeitler Anna középiskolás oktatókat. És annak is köszönhetem, hogy szüleim könyvtárában román könyvek, szótárak is fellelhetőek voltak, majd a nyelvtanuláshoz hozzájárult az egyetemen tanáraink igyekezete, hogy párhuzamosan a magyarral a román jogi szaknyelvet is elsajátítsuk. A mi esetünkben is tehát bebizonyosodott, hogy az anyanyelven megszerzett szaktudásra könnyen rá lehet építeni a nyelvi, azaz szaknyelvi kompetenciákat. Továbbgondolva ezt a témát hozzátehetjük, mutatis mutandis, hogy a jogi két vagy esetleg többnyelvűség igen sok híres jogász esetében érvényesült. Sokan más nyelven érvényesítették tudásukat, például Aurelian és Traian Ionascu egyetemi tanárok, akik a Sorbonne Egyetemen tanultak, doktoráltak, vagy a legendás büntetőjogász professzor, Traian Pop magyar egyetemen végzett, és az ő nevéhez fűződik az első román-magyar, magyar-román  jogi szótár szerkesztése (1921-ből). És, hogy nem menjünk túlságosan vissza az időben: megboldogult Lupán Ernő tanár a Bolyai Egyetemen végzett, Moszkvában doktorált – ahogy akkor mondták, aspirántozott – oroszul, majd az elkövetkező években magyarul is, románul is adott elő igen magas szinten jogi tantárgyakat. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a legtöbb tanárunk a Bolyairól az egyetemegyesítés után minden zökkenő nélkül folytatta oktatási tevékenységét román nyelven a már egyesített egyetem jogi karán, gazdagítva a román szakirodalmat.

Visszatérve az egyetemi éveimhez, az államvizsga dolgozatomat a rettegett Román Dezső professzornál írtam, Védőbeszéd a büntetőperben címmel, amihez nagyrészt orosz bibliográfiát adott le. Mivel a fordítás nehezen ment, saját „kútforrásaimhoz” kellett folyamodnom, némi hivatkozással persze a szovjet szerzőkre. Végülis a tézis elég jól sikerült, ez is bizonyítja, hogy néha a bibliográfia hiánya stimulálja az alkotói készséget, persze nem csak a jogtudományban.  

- Ezek szerint kedvenc tantárgyát választotta az államvizsga dolgozatához?

- A legkedveltebb tantárggyal úgy van, hogy az ember mindig a tanárok függvényében kedvel meg tantárgyakat.  Én a polgárjogot mindég kicsit száraznak találtam, pedig Fekete György tanárunk nagyon szép órákat tartott, de mégsem tudtam közeledni ehhez a tárgyhoz. A büntetőjog vonzott, mert emberközelibb volt valamennyire, és a tanárokat is jobban kedveltem. Büntetőjogot adott le nekünk Gergely Jenő tanár úr, a különös részt, ő abban az időben a tartományi törvényszék alelnöke volt, aztán Bíró Lajos bácsi is folytatta a tanítást, nála szerettem volna tanársegéd lenni.

 - Hányan végeztek az egyetemegyesítés előtti utolsó évfolyamon?

- Körülbelül harmincan, többen kezdtünk, de rendre lemorzsolódtak. Ez volt a Bolyai utolsó évfolyama. Még vettek fel diákokat, kezdetben magyarul tanultak, de már megvolt az egyesítés, és teljesen átment a román nyelvű oktatásba. Egyébként angolt is tanultunk, de sajnos fakultatív volt, az orosz nyelvtanulás ellenben kötelező.

Fontos kiemelni, hogy a mi 1958-as promóciónk az életben is sikeresen vizsgázott, hiszen sorainkból sikeres karriert befutott jogászok kerültek ki. Egyikünk legfelsőbb törvényszéki bíróként, többen ítélőtáblai bíróként, ügyészként, közjegyzőként vagy más jogi pályán érvényesítették jogi tudásukat. Sokan az ügyvédi pályát választották, közülük megemlíteném Hajdu Gábor kollégánkat, aki a rendszerváltás után egészségügyi miniszteri tárcát kapott. Neki köszönhette Raed Arafat doktor, hogy megalakíthatta a Smurd mentőszolgálatot, aki nem is mulasztotta el soha, hogy ezért köszönetet mondjon. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy versenyképes tudással ruháztak fel tanáraink az egyetemen, amire alapozva meg tudtuk állni a helyünket. Nem csak megfeleltünk az elvárásoknak, de átlagon felüli teljesítményt is fel tudtunk mutatni. Ez különben nem csak a mi évfolyamunkra érvényes, hanem a Bolyait végzett többi jogászra is, akik között alkotmánybírók, egyetemi tanárok, parlamenti képviselők, szenátorok voltak, vagy diplomata karriert befutott jogász is, Tokay György.

- Hogyan zajlott akkor az egyetem közben a gyakorlat?

- Gyakorlati képzésre két nyáron vittek: harmadév végén én a vásárhelyi bíróságra kerültem, negyedév végén pedig a besztercei ügyészségre. Elég rossz periódus volt, akkor kellett államvizsgázni ősszel, ujjamra is égett a gyertya. Utolsó percben gépeltettem le a dolgozatomat, Román Dezső csóválta is a fejét, és levont a hibákért egy pontot….   A gyakorlaton túl sokat nem tanultunk, nemigen volt idejük az ügyészeknek, bíróknak velünk foglalkozni, ezért később, amikor a kolozsvári bíróságra kerültem és hosszú ideig feleltem a diákok gyakorlatáért, próbáltam a rossz tapasztalataimat kiküszöbölni.

- Aztán elérkezett az igazi pályakezdés.

- Nagyon féltem a kihelyezéstől, nem szívesen hagytam volna itt Kolozsvárt, ezért megpályáztam egy tanársegédi állást a büntetőjogi katedrán. Végül, hogy sikerült-e vagy sem a versenyvizsga, nem tudtam meg soha, mert az egyetemegyesítéskor az állás megszűnt. Máskülönben azt sem kötötték soha az orromra, hogy az egyetemi évek során kapott katonai kiképzés után a káplári rangomat kispolgári származásomnak vagy rossz céllövői képességemnek köszönhettem – na de nem mintha a kijáró alhadnagyi rang hiányát túlságosan rosszul viseltem volna…, különösen, hogy voltak kollégáim, akik végül közlegényként szereltek le... Próbálkoztam az újságnál is, felbuzdulva azon, hogy Mezei József kollégám elkezdett cikkeket közölni (Mezei József szerkesztő, újságíró, műkritikus, művészettörténész a Bolyai Egyetemen szerzett jogi diplomát, majd az Igazság és Előre szerkesztője, a Művelődés rovatvezetője, újraalapítása után főszerkesztője illetve főszerkesztő-helyettese. Szerk. megj.)

Jelentkeztem aztán a marosludasi rajoni bíróságon, ahol 1958 őszén kaptam kihelyezést bíróként. Ludas akkor község volt, itt körülbelül egy évet töltöttem nem a legjobb körülmények között, mert csak ingázni lehetett egy zötyögős kurszával. Hetente jötten haza, és hétfőnként némi késéssel értem be a bíróságra, a kezdetben neheztelő elnök később megpuhult, majd meghatottan búcsúztunk el egymástól. Az járult hozzá ehhez, hogy Gergely Jenő kedves tanárom, aki a tartományi törvényszék alelnöke is volt, közbenjárására a kolozsvári bíróságra kaptam ideiglenes áthelyezést, ludasi főnököm tehát „felfogta”, hogy engem magasabb helyről pártfogolnak... Ezután kerültem a szamosújvári bíróságra, és ide már lehetett ingázni naponta, igaz, minden reggel ötkor kellett kelnem, hogy kiérjek az állomásra. Ludashoz képest ez a rajoni népbíróság mennyországnak tűnt.

- A munka természetesen az állam nyelvén zajlott.

- Igen, a bíróságon a munka románul folyt, Ludason és Szamosújváron is. Majd 1960 tavaszán megkaptam a behívót a bukaresti bírói iskolába, ez kötelező volt a véglegesítő vizsga előtt, amire év végén került sor. Hallhatjuk újabban, hogy a bírói iskola - ami egyébként most is kötelező – mennyire megváltozott. Előbb felvételizni kell oda az egyetemet követően, és utána tartják a kihelyezést. Annakidején fordítva volt. A képzés is most jóval hosszabb, négy évről volt szó, és elgondolom, mi újat tudnak tanítani még négy évig olyan jogászoknak, akik ennyi idő alatt egyetemet is végeztek.

Rettegtünk az úgynevezett demonstratív perektől, amikor egy ügyet kellett letárgyalni az egész tanári kar jelenlétében, a fővárosi törvényszék legnagyobb tárgyalótermében. A szerepeket az utolsó percben a tárgyalás előtt osztották ki, nem lehetett előre betanulni. Emlékszem, egy kolléganőm pánikrohamot kapott, amikor megtudta, neki kell levezetnie egy tárgyalást egy elég bonyolult ügyben. Tanáraink kitűnő jogászok voltak, például a híres Bradianu, aki a Sorbonne Egyetemen végzett polgárjogot, Kolozsváron is tanított, vagy Papadopol büntetőjogász, bíró, akiről tárgyalótermet is elneveztek a legfelső ítélő és semmítőszéknél.

Milyenek voltak ezek a demonstratív perek? Kiadtak egy jogesetet, amit mindenkinek meg kellett tanulni, a megoldást azonban nem lehetett tudni. Bementünk a terembe, az egyik tanár pedig elmondta, hogy ki lesz a bírósági ítélőtanács elnöke és tagjai, majd mindent le kellett játszani: a védelem képviselőjének, az ügyésznek, stb. Akik nem szerepeltünk, a saját meglátásunk szerint meg kellett szerkesszük az ítéletet az ügyben, amit a végén pontoztak.

- Ezután megnyílt az út Kolozsvárra?

- Véglegesítő vizsgám jó eredménye ellenére mégsem kaptam kinevezést a kolozsvári bíróságra, így tovább ingáztam Szamosújvárra még 6 évet. Egy miniszteri látogatásunk is volt, amikor bejött a tárgyalásomra, és elégedett lehetett, mert kaptam egy 200 lejes ajándékutalványt „nagyszerű érdemeimért”. Lehet, a sors akarta, hogy tovább járjak Szamosújvárra, mert így ismertem meg falura ingázó rajztanárnő személyében jövendő felségemet, akivel most már jóval túl vagyunk házasságunk fél évszázadán.

Ebben az időszakban kétszer is delegáltak a zilahi bírósághoz, ahol emberhiánnyal küszködtek. Megtörtént, hogy egyszemélyben bírója és elnöke is voltam a szamosújvári rajoni bíróságnak, … ma 10-12 bíró is dolgozik ott. Majd miután Bukarestben audienciáztam egy miniszterhelyettesnél, végre megkaptam áthelyezésem a kolozsvári bíróságra, ahol további 29 évig dolgoztam. Először vegyesen tárgyaltam polgári és büntető pereket, aztán szakosítást hajtottak végre. Épp akkor végeztem el egy mesteri kurzust polgárjogi szakon, Ionascu professzornál, lévén kevésbé „rázós” a polgárjog. Ennek ellenére beosztottak büntető bírónak, ez is maradtam nyugdíjazásomig. Először a megyei törvényszéknél, majd az ítélőtáblánál a büntetőtagozat elnöke voltam, amely minőségben de facto az alelnöki funkciót is betöltöttem - bár ezt a kinevezésemet csak a PUNR-s igazságügyi miniszter lecserélése után kaptam meg véglegesen.

A kolozsvári bíróság szörnyen nehéz volt, vastag dossziékat délután későig kellett tárgyalni. A megyei törvényszék más, a fellebbviteli tárgyalásra a bíróságról kész iratcsomókkal jönnek. Mivel láttam, hogy engem nem visznek fel soha a megyéhez, és érdeklődtek utánam az állami jegyzőségtől, hát eldöntöttem, hogy odamegyek, a fizetésért is megérte. Ezután felhívott a megyei törvényszéki elnök, Nicorici, aki félelmetes ember volt, hogy miféle dolog a megkérdezése nélkül tárgyalni az állami jegyzőkkel. Akkor felróttam, hogy már elegem van annyi ideje itt dolgozni… Lévén, hogy az alelnöki tisztség épp megüresedett, kineveztek a városi bíróság alelnökének, amit 15 évig láttam el, miközben elnökök váltották egymást. Előbb Nicoara volt a bíróság elnöke, majd Turcu. Alelnökként nem volt kapcsolatom a párttal, csupán az elnökkel kellett mindig egyeztetnem, de elég jól tudtam egyensúlyozni. Állítólag javasoltak egyszer elnöknek a bíróságra, de a párttól nem fogadtak el, akkor sokat sejtetően mondták, hogy „tudod te, miért…”

- Az 1990-es évek elején már az ítélőtáblánál találkoztunk. A Szabadságban elindított bűnügyi rovatba volt szükségünk megtörtént esetekre, és hát az elnökhöz irányítottak. Jó volt magyarul értesülni a letárgyalt ügyekről, és nem bajlódni a fordítással. 

- A rendszerváltás után, a városi bíróságon eltöltött 25 év után kerültem a megyei törvényszékhez, mint a büntető tagozat elnöke. Előtte kérték, hogy vállaljam el a városi bíróság elnökségét, de az akkor tomboló Funár-időszak miatt elutasítottam. 1992-ben megalakult az ítélőtábla, és annak a büntető tagozatának lettem az elnöke. Zsúfolt időszak volt azért is, mert akkor kellett kiüríttetni az igazságügyi palotát. Korábban ott voltak termei a Babes-Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karának, és szintén ott zajlottak a művészeti népiskola tevékenységei, valamint a megyei könyvtár székhelye és a Kriterion könyvkiadó fiókszerkesztősége is ott volt. Bukarestbe pedig folyamatosan jelenteni kellett az épület helyzetéről. 

A kolozsvári Ítélőtábla homlokzatán levő szoboregyüttes (Fotó: Rohonyi D. Iván)

Kérésemre 1998-ban nyugdíjaztak, de hat hónap után felajánlották, hogy térjek vissza felügyelő bírónak, amit elfogadtam. Hat és fél évig dolgoztam ebben a minőségben, de párhuzamosan ítélkező munkát is végeztem. Ez volt pályafutásom legizgalmasabb feladta, abban az időben az igazságügyi felügyelőség az igazságügyi minisztérium keretében működött. Kolozsvárt először egyedüli felügyelő voltam, utána beosztották hozzám Virgil Andriest, aki az ítélőtábla elnöke lett, majd egy mandátumra a legfelsőbb bírói tanács elnöke volt. Ellenőrzési hatásköröm a kolozsvári ítélőtáblához tartozó négy megyére terjedt ki, de miniszteri megbízás alapján ellenőrzéseket végeztem az ország egész területén. Két mandátum alatt jól együttműködtem az akkor funkcióban levő igazságügyi miniszterekkel, egyikük liberális volt, másik szociáldemokrata. A kíséretükben vettem részt a román delegáció tagjaként a magyar igazságügyi miniszterekkel szervezett találkozókon, tolmácsként is.

- Mostanában sokszor elhangzik a bírókra gyakorolt nyomás…

- Sohasem tapasztaltam, hogy a minisztérium által kezdeményezett ellenőrzéseknek valamilyen politikai vagy más természetű rejtett indíttatásuk lett volna, amit újabban az igazságügyi felügyeletnek, főképp az ügyészi részlegnek felrónak. Ezek az ellenőrzések sosem vonatkoztak az ítélkezési tevékenység érdembeni részére, tehát nem érintették a bírói függetlenséget, inkább az eljárási szabályoknak, az ügyek megoldási határidejének a betartását, valamint a vezetőség menedzseri tevékenységét vizsgáltuk.

Aztán a második és utolsó nyugdíjazásomra 2005-ben került sor, Monica Macovei miniszter asszony regnálása alatt, aki átszervezte és a fővárosba koncentrálta az igazságügyi felügyeletet, ami aztán végül a legfelső bírói tanács (Consiliul Superior al Magistraturii, CSM) alárendeltségébe került. Míg az ítélőtáblánál dolgoztam, erre az időszakra esett a Büntető Törvénykönyvet (Btk) előkészítő bizottság munkálataiban való részvételem. Jóllehet a parlament vita nélkül elfogadta 2004-es Btk-t, ezt azonban soha nem alkalmazták, mert egy sor halasztás után egy új Btk-t szavaztak meg, ami most is hatályos. Jelenleg dolgoznak a kiegészítésén és módosításán, lehet, az előzőnek is ez lett volna a sorsa, ha érvénybe lépett volna. Hogy a kettő közül melyik a jobb, azt nyugdíjas bíróként nem hivatásom eldönteni.

Működésem utolsó éveiben több hazai és nemzetközi konferencián vettem részt szakdolgozatokkal, például olyan témákban, mint a védelem jogi garanciái, nemzetközi jogi normák a pénzmosás leküzdésében, korrupciós bűncselekményekre vonatkozó speciális eljárás jogi szabályai. Jogi pályámat azzal a hiányérzettel zártam le, hogy nem tettem le a doktorátust, abban az időben itt nem volt lehetőség büntetőjogból doktorálni.

- Milyen emlékezetesebb esetre emlékszik?

- Annak kapcsán, hogy voltak-e próbálkozások egy-egy ügybe való beleszólásra, emlékszem egy olyan esetre, amikor a mezőgazdasági termelőszövetkezet beperelt egy gazdát, amiért sehogy sem akarta átadni a földjét, holott az illető szerepelt a szövetkezet tagjainak jegyzékében. Felek környéki földről volt szó. Akkor egyébként már rég befejeződött a kollektivizálás. Mondtuk, hogy mutassák be a gazda beiratkozási kérését, amivel belépett a szövetkezetbe. Errefel halasztást kértek, kétszer is, hogy megkeressék a kérelmet. Egy idő után hívott engem Bucsa elvtárs, a városi pártbizottság titkára, és beszélgetés közben érdeklődni kezdett, hogy mi van ezzel a földüggyel. Elmagyaráztam, hogy látni szeretnénk a kérelmet, amire ő megjegyezte, hogy a szocialista átalakítás forradalmi cselekmény volt, és hát a forradalmakat nem papírosokkal hajtják végre. Persze, egyetértettem, de mondtam, hogy mi törvények szerint ítélkezünk, méghozzá szocialista törvények szerint. Ezzel letárgyaltuk az esetet, viszont a következő tárgyalásra nem jelent meg sem a felperes, sem az alperes, és az ügyet felfüggesztettük, ami egy év után elavulttá vált. Azóta sem tudom, ki kit és mivel győzött meg.

Másik érdekes esetem ismert színészekkel kapcsolatos. A kolozsvári bíróságon gyakran kellett részt venni úgynevezett megelőzési akcióban, vagyis az éppen időszerű törvényeket kellett elmagyarázni, népszerűsíteni. Ez néha „árukapcsolásos” alapon történt, azaz összekötötték a kellemest a hasznossal, mármint kultúrműsorral körítették a jogi szöveget. Főképp faluhelyen. Többször küldtek az aranyos völgyi magyar falvakba a magyar színház és opera művészcsoportjának társaságában, így közeli ismeretségbe kerültem több neves színésszel, többek közt az akkor már sztárnak számító Széles Anikóval is. Abban az időben a válási keresetek átvétele és a békítő tárgyalások levezetése is az én feladatkörömbe tartozott, a válni szándékozó feleket irodámban fogadtam. Meglepetésemre egyik fogadóórámon Széles Anikó keresett fel, és közölte, hogy beadja férje, Florin Piersic ellen a válópert. Kötelességszerűen megkérdeztem, hogy jól meggondolta-e, és nem akarná mégis megpróbálni a békülést, de ő ezt határozottan elutasította, ezért kitűztem a békítőtárgyalás időpontját. Ezen mindkét fél megjelent. Megkérdeztem az alperest, hogy mit szól a válókeresetben felhozott okokra, miszerint csapodár, hűtlen és nőcsábász. Florin jól megjátszott felháborodással utasította el a vádakat, majd váratlanul így szólt hozzám: Ez hazugság, hisz még az elnök úrnak is több nője volt az életében, mint nekem! Ezt az összehasonlítást hallva ledöbbentem, de hát Florin ezt olyan jópofán mondta, hogy nem lehetett rá haragudni. Anikó erre előhúzta a táskájából a Cinema folyóirat legújabb számát, amelynek címlapján Florin szerepelt összebújva Angela Similea énekesnővel, és odatartotta Florin elé, hogy na ahhoz mit szól. A békítés után gondolkodási időt adtam nekik, körülbelül három hónapot, aminek lejárta után úgy tűnt, hogy kibékültek, mert közös megegyezéssel felfüggesztették az ügyet. Több kapcsolatom nem volt velük, de megtudtam, hogy a végén mégis elváltak. Dicséretükre legyen mondva, a válás után is jó barátok maradtak.    

- Az igazságügyben eltöltött több évtized után hogyan látja a rendszer működését?

Buzeskó György (Fotó: Horváth László)

- Az igazságszolgáltatás mindig működik. Az olyan, hogy felhúzzák és megy. Mondtam is mindig, amikor valaki megjegyezte, hogy „jaj, nem megy jól az igazságszolgáltatási rendszer”, hogy ment az akkor is, amikor négy elemi osztályos bírók voltak. Mert az első periódusban létezett egy jogi iskola az ítélőtábla mellett, ahol tanítottak tanárok is a Bolyai Egyetemről, meg bírók az ítélőtábláról. Az 1952-es években volt ez, hogy gyorstalpalással képeztek ki jogászokat, bírókat, ügyészeket, onnan kerültek ki a katonai magisztrátusok is. Persze, utána kötelezően el kellett végezniük az egyetemet, és akkor legnagyobb részük a végén kiesett. De a „mór megtette a kötelességét” – mert le kellett váltani a régi kádereket a rendszernek megfelelőkkel, és még nem voltak újak, vagy kevesen végezték még el akkor a jogot. Sajnos, magyarok is voltak ezek között a gyorsan kiképzett és rendszert kiszolgáló káderek között, mint a hírhedt Macskási, aki a halálbüntetéseket osztotta… Kollégái is irtóztak tőle.

Szóval, ebből kiindulva mondtam, hogy az igazságszolgáltatás akkor is ment.

- Milyen a jó bíró, vagy milyennek kellene lennie a jó bírónak? És létezhet-e igazságos döntés?

- Onnan indulunk ki ugye, hogy van-e abszolút igazság? Nekünk úgy tanították, hogy van egy bizonyos igazság, de van egy bírói igazság is, ami az iratcsomóból, a dossziéból és a lefolytatott bizonyítási eljárásból kiderül. És hát bizony a két igazság nem mindig fedi egymást, és a bírónak nem mindig van lehetősége arra, hogy a bizonyítékok mögé lásson, ezért meg kell elégednie sokszor azzal,  amire azt mondják, hogy „bírói vagy igazságügyi igazság”. A jó bírónak viszont meg kell próbálnia kihozni az ügyekből a maximumot, a bizonyítási eljárást úgy lefolytatni, hogy amikor mérlegelni kell a bizonyítékokat, az igazság kiderüljön. Valamikor, a szocialista igazságszolgáltatásban volt egy alapelv a bíró aktív szerepéről - ezt most nem mondják így, nem is hangsúlyozzák, de tulajképpen azt jelentette, hogy a bírónak mindent meg kell tenni az igazság kiderítésére. Ezt szembeállították azzal a nyugati ítélkezéssel, ahol a bíró ül, mint egy Buddha szobor, és figyeli mit mondanak az ügyvédek, hagyja, ők tegyék fel a kérdéseket. Nekünk azt mondták, a bíró is kérdezzen, ne nyugodjon, amíg nem bizonyosodott meg, hogy mindent megtett az igazság kiderítése érdekében. Hogy ez mennyire sikerül? Látjuk, van eset, hogy alapfokon elítélnek valakit 7 évre, és másodfokon felmentik. Ez a bizonyítás értékelése miatt fordulhat elő, mert másképp nézte alapfokon a bíró a bizonyítékokat, amiket a fellebbviteli bíró átértékelt. Különben nálunk ebből mindig nagy cirkusz volt, hogy ne forduljon elő ellentétes, fordított megoldás. De most már a bírókat ezért nemigen vonják felelősségre. Sajnos újabban hallunk olyan esetről is, hogy másodfokon a felmentésért pár százezer eurót kapott a bíró.

Felmerült a bírók anyagi felelősségre vonása akkor, amikor egy Strasbourgi ítéletben egy felmentést követően a román államnak kártérítést kellett fizetni. Ehhez nagyon komolyan be kell bizonyítani, hogy adott esetben a bíró tudatosan hozott rossz ítéletet, tehát nagyon nagy szakmai vétséget kell elkövetnie, hogy ilyesmi megtörténjen. Aztán csakis egyik bíró ítélheti el a másik bírót… Persze, a korrupt bírót is a társai ítélik el, de nagyon alaposan meg kell bizonyosodni a tényekről. A felelősségre vonásnak könnyen hátulütője is van, hiszen a bírónak nem kell félnie, nem szabadna az lebegjen előtte, hogy milyen ítéletet mondjon ki vagy sem, mert akkor kártérítést kell fizetnie. Ha állandóan a feje fölött Damoklesz kardja, a bíró ítélete már nem befolyástalan, meginog benne a biztonságérzet, ez pedig nem jó.

Borítókép: a kolozsvári Ítélőtábla (Rohonyi D. Iván)