Miközben kaptatok fel a meredek utcán a nálam néhány házzal fentebb lakó Szélyes családhoz, már látom lelki szemeim előtt, ahogyan a lányaik – szám szerint hatan – fogadnak: szépen, szinte katonasorban, akárcsak húsvétkor, amikor locsolkodni voltam náluk. Közben ki is találom, hogy még mielőtt felszaladnak a szobájukba, nekik szegezem a keresztkérdést és szavazásra bocsátom: melyik bejgli finomabb, a mákos vagy a diós? Jó móka lesz – mosolygok magamban.
Aztán az jut eszembe, amit a minap olvastam: egy statisztika szerint a karácsony előtti stressz miatt ebben az időszakban következik be a legtöbb szívinfarktus és sztrók. Vajon mennyi stressz lehet egy hatgyermekes családban? Egyáltalán, egyenesen arányos-e a karácsonyi stressz mértéke a gyerekek számával? Mert tény: az interjú időpontját elég nehezen tudtuk leszögezni; amint a Szélyes anyuka egy filmcímet idézve fogalmazott megkeresésemkor: szinte mission impossible összehozni a családot az ünnep előtt.
Közben a házuk elé érek, és megállok, hogy kifújjam magam, mielőtt becsengetek. A lakónegyed házainak zömével ellentétben az ablakaikból, erkélyükről nem lógnak fényjégcsapok, girlandok, giccses Mikulások – csak néhány nagy, papírból készült ablakdísz mutatja, hogy ez az időszak más, mint az év többi része. Meg három, minden bizonnyal saját kezűleg, az egyszerűség jegyében készített ízléses ajtódísz, fenyőágból és különféle termésekből.
Csengetek. Az édesanya, Szélyes Éva fogad – aki egyébként dolgozik a gyerekek mellett, saját cégeik dolgaiban segít be –, a sok lánynak viszont hűlt helye. Egyébént Nóra 21 éves, Panna 18, Villő 15-öt töltött, Édua 11-et, Illa kilencet és Róza hetet.
– Csak a három legkisebb van itthon – mondja kérdésemre Évi. – A két középső éppen a Farkas utcai gyülekezetben segédkezik, az időseknek viszik ki az egyháztagok adományaiból összegyűlt ajándékcsomagokat. Tegnap is, ma is ez volt nekik a program. Nóra is hazaérkezett (ő Marosvásárhelyen van egyetemen – megj.), de most épp nincs itthon.
Hogy lesz ebből bejglis szavazás!
Közben megérkezik az emeletről az édesapa, Szélyes Levente is. Kávéval kínálnak; amíg kifő, semmiségekről beszélünk. Közben titkon fürkészem az arcokat, mozdulatokat. Tudom, hogy nem sokkal később még van programjuk, de a stressz legkisebb nyomát sem tudom felfedezni rajtuk.
– Hát... én arra lettem volna kíváncsi, hogy a diós vagy a mákos bejgli jön be inkább nálatok... – indítok kissé félszegen, és azt hiszem, ők sem erre a kérdésre számítottak.
– Nem készítettünk ilyen felmérést, de elfogy mind a kettő. Van, aki a mákosat preferálja a lányok közül, és van, aki a diósat – kezdi Évi. Nekem mindkettő jöhet – veszi át a szót Levente némi gondolkodás után, majd azt is megtudom tőlük, hogy egyiket sem vásárolják, hanem maguk sütik. Három mákos, három diós, ez a karácsonyi adag. – De amit a gyerekek még inkább szeretnek, mert hozzátartozik nálunk az adventhez és a karácsonyi készülődéshez, az a mézespogácsa-sütés. Nekik az nagyobb élmény, mert különbözőek a formák és különbözőképp lehet díszíteni. Éppen tegnap volt itt a kisebb lányok öt barátnője, és nyolcan sütötték a pogácsát. Én csak annyit segítettem, hogy meggyúrtam egy nappal azelőtt a tésztáját, aztán pedig csak kivettem a forró tepsit, s tettem be a következőt... Azt hiszem, 6–7 tepsi is volt... de hát az hamar megy, nagyon gyorsan sül. Több idő a díszítés, úgyhogy végül is egész délutánt betöltő foglalkozás volt...
– Van még valamilyen hagyományos süteményetek, ami nem hiányozhat karácsonykor az asztalról? Illetve milyen nálatok a karácsonyi menü? Van valami, aminek muszáj mindig benne lennie?
– Hát nem nagyon. A húsleves az ott szokott lenni, és a megunhatatlan töltött káposztá... ez, ugye, az első nap, nem szenteste. A húsleves az fix, mert azt mindenki megeszi. A sült kolbász fogadtatása már kérdéses, de a kolbász mellé van valamilyen saláta, így aki nem annyira húskedvelő, annak is van, amit vennie. Mert van vegetáriánus lányunk is. Szenteste, miután jött az angyal, akkor torma, kolbász... Van, amikor sült hal van, és ilyen majonézes „kencék”, azoknak általában nagy a keletjük…
– Lehet, kicsit túl előreugrottunk, hisz már a szentesténél vagyunk. Beszéljünk kicsit a karácsonyi készülődésről, ez nálatok mikor kezdődik?
– Adventkor már kezdtünk hangolódni, de ha a lányokat kérdeznéd, ők már szeptemberben mondják, hogy várják a karácsonyt. Ők nagyon szeretik ezt az ünnepet, meg is értem őket... Mindig készítünk adventi kalendáriumot, korábban ez az én feladatom volt, de lassan átveszik a nagyobb lányok, ideértve a megtervezését, előkészítését, beosztását. Idén a negyedik lányunk, Édua jelentkezett, hogy akkor ő készíti elő a többi testvérének. Barna papírtasakokra festette rá a napokat, elég sokat dolgozott vele.
– És mi kerül a tasakokba?
– Volt olyan, hogy éppen találós kérdés vagy rejtvény és a hozzá tartozó jutalom került a zsákocskába, vagy adventi mese, olykor mazsola, dió, mogyoró vagy aprósütemény. Vagy színes papírocskák egy-egy szótaggal, szóval, amiből aztán karácsony estéjére összeáll egy szép idézet. De volt olyan év is, amikor nem volt idő saját készítésű meglepetésre – ilyenkor maradt az édesség, gyümölcs...
– Takarítás, ablakmosás?
– Voltak olyan évek, hogy túlfeszítettem, de érdekes módon az idén arra gondoltam, hogy nem erőltetem, hogy ne e körül forogjon az ünnep, a hangulatot ne az ilyen stresszes készülődés befolyásolja. Sőt, messziről elkerültem a plázákat meg a karácsonyi vásárokat is. Voltam a gyerekekkel az Erdélyi Hagyományok Házánál, ott énektanulás alatt együtt kézműveskedtünk. Ezeket a csillagokat pedig, amelyeket az ablakban is láttál, itthon készítjük. Vittünk le Angela néninek (az utcánkban lévő kisbolt nagyon kedves, szívélyes eladója – megj.), és minden évben adunk egyet-egyet az idős szomszédoknak is. Karácsonyi üdvözletet írtunk, rajzoltunk a nagyszülőknek, unokatestvéreknek, és föltettük postára... Próbáljuk megőrizni ezeket a régi karácsonyi hangulatokat, szokásokat – még mindig emlékszem arra, amikor gyerekként mi is írtuk a karácsonyi üdvözleteket…
– Biztos nem marad el a levélírás sem, az angyalnak…
– Persze, a kicsik már nem is tudom, hány héttel ezelőtt megírták. Egy A4-es lap teleírva, a végén a megjegyzés: „és még amit te gondolsz, kedves Angyal”.
– Gondolom, van vele egy kis utánajárás...
– Hál istennek van eMag, sok mindent el lehet intézni a fotelből – kacag Levente.
– Szokta, tudja teljesíteni az angyal az összes kívánságot?
– Hát, nem mindig teljesül az összes kérés. Nem is lehet. De érdekes, sosem volt olyan csalódás karácsonykor, hogy én ezt kértem és mégsem hozta el. Nincs görcsös ragaszkodás. Akkora az öröm abban a pillanatban, azon az estén, hogy ez sohasem jött elő. És mindig van valami kis meglepetés is, amit nem kértek. Akár apróságok vagy például egy könyv. És ezeknek mindig örülnek.
– A csomagolásra is szokott ügyelni az angyal?
– Tavaly például színes kendőkben voltak az ajándékok. Volt olyan – az például a Nóra ötlete volt –, hogy tárolódobozban voltak, amiket utána is tudtunk használni. De van, amikor csak egyszerűen becsomagoljuk, és ilyen kis fa ruhacsipesszel volt rátéve a névjegy. Volt olyan, hogy egyszerű, karácsonyi mintás anyagba volt becsomagolva az ajándék. Az ideit még nem találtam ki…
– Nem szokott lenni olyan, hogy összevesznek a lányok az ajándékon? Hogy „én is inkább azt szerettem volna, miért te kaptad”?
– Nem, nem volt olyan, hogy karácsonykor hajba kaptak volna. Volt egy eset, hogy hoztam nekik három pár különböző mintás zoknit – akkor még csak három lányunk volt –, és nem tudták elosztani, hogy melyik minta melyiké legyen. Úgy összevesztek, hogy végül nagy cirkusz és hiszti lett belőle, ezért elvettem az egészet. De ez nem karácsonykor történt. Olyankor nem emlékszem, hogy valaha gond lett volna. Olyankor történik valami megmagyarázhatatlan, van valami csoda a levegőben... Amúgy jó a hangulat a lányok között. Néha, persze, veszekednek – összevesznek egy kicsit, aztán kibékülnek. Az előbb is hallottam valamiket fentről... De hál’ istennek többet vannak kibékült állapotban, mint veszekedősben.
– Van olyan ajándék, ami tuti?
– Például a társasjáték. Ha azt hoz az angyal, akkor leülünk, társasozunk. Meg a legó is mindig jöhet: szeretnek együtt építkezni belőle. Van olyan ajándék is, ami közös. Tegnap hallottam, hogy Nórától kérdezték a kicsik, hogy „te mit szeretnél?”. „Hát én békét a világon” – volt rá a válasz, és lehet az is benne volt, hogy most épp ti is hagyjatok békén... – nevet Levente, majd Évi hozzáteszi: a könyveknek is örvendenek a lányok, és az idén is még sikerült éppen elérnie az angyalnak zárás előtt az Adventi Könyvvásárra.
– Hogy kell elképzelni a szentestét nálatok, illetve, honnan tudják a lányok, hogy mikor jött meg az angyal?
– Szenteste a gyerekek minden évben jönnek velünk a templomba. Azalatt jön meg az angyal. Szóval logisztika... Évi elmegy velük, én meg valahogy mindig elkések... Van úgy, hogy kicsit, van úgy, hogy többet, attól is függ, hogy épp mekkora a fa. Amíg a nagyok is kicsik voltak, addig én egyedül tevékenykedtem, most már a nagyok is besegítenek. Persze, előző este már elő vannak készítve a szaloncukrok, ajándékok, mert, ugye, nincs sok idő… A kicsik még nem sokat sejtenek mindebből. És aki már tudja a titkot, eddig sosem adta tovább. Azt hiszem, kiváltságosnak érezték magukat, beavatottnak, és fel sem merült. Szóval: hazajövünk a templomból, és a gyerekek már kint lesik a jeleket: van úgy például, hogy el van szotyogtatva egy-két szem cukorka a kapu és az ajtó közötti járdán. És, ugye, a sejtelmes fények, amik kintről, az üvegajtón át látszanak… Meg persze már tudják a lányok, hogy a templom után általában az angyal már megjött, mire hazaérünk.
– És akkor kezdődik az ajándékbontás...
– Nem rohanják le az ajándékokat: egyszer énekelünk, csillagszórót gyújtunk, és akár 10-15 perc is eltelik, mire az ajándékbontásoz érünk. Megvan az öröm, és utána jöhet a vacsora. És mivel a nagyszülők nem itt élnek, kezdődnek a videóhívások, telefonálások: boldog karácsonyt kívánunk a nagymamáknak, nagytatának, unokatestvéreknek…
– Voltak nagy közös családi karácsonyok is?
– Hát annyira nem, mert a szülők, testvérek (Évinek egy bátyja, Leventének egy húga van – megj.) nem Kolozsváron laknak. Persze, volt olyan év, hogy a nagyszülők is itt voltak és együtt karácsonyoztunk. De inkább az a szokás, hogy miután karácsony első napján is elmentünk a templomba, elkezdünk készülődni és felkerekedni, hogy menjünk a nagyszülőkhöz Udvarhelyre.
– Szerintetek a lányaitok mit szeretnek a legjobban a karácsonyban?
– Attól függ, valószínűleg mást a kicsik és már mást a nagyok... Szerintem ez az egész ünnepi hangulat az, amit ők nagyon-nagyon várnak és értékelnek. Nemcsak kapni, de adni is. Például az iskolában is van angyalkázás, ezért itthon is kellett a családban. Mi is húztunk... A feltétel, hogy saját készítésű dolog legyen: nem szabad vásárolni.
– Juj, ezt el is felejtettem. Hány napom van még? – rezzen össze mellettem Levente, de Évi megnyugtatja:
– Még időben vagy...
Aztán folytatja a gondolatot:
– Meglepetés, azt hiszem, ez a kulcsszó. Okozzunk valakinek meglepetést vagy örömet. Állandóan azt láttam a kicsiknél is, hogy rajzoltak a barátnőknek, az ötödikes lányunk egyfolytában készítette a kis ajándékokat. Ezt látják kívülről, a világból, szóval nagy a készülődés. Holott én pont ezt az ellenpólust szeretném, hogy ne erről szóljon az ünnep, hanem a várakozásról. De a lányokat már más impulzusok is érik, voltak a barátokkal, barátnőkkel is a vásár felé, persze, tetszik nekik az a hangulat is. Kérdik is, hogy miért nincs kidíszítve a mi házunk úgy, mint másoknál…
– Volt valami nagyon emlékezetes karácsonyotok?
– Amíg nem voltak gyerekek, addig ünnepekre – húsvét, karácsony – hazamentünk valamelyik szülőhöz. Amikor a kicsik kezdtek abba a korba kerülni, hogy már húsvétkor meglocsolták őket, és az angyal az otthonunkba hozta a karácsonyfát, akkor ez megváltozott. Amikor a nagyobbik, Nóra kezdte felfogni, hogy hoppá, itt valami történik, akkortól kezdve tartottuk itt, Kolozsváron az ünnepeket. Utólag mondtuk is: mi azóta lettünk kolozsváriak, amióta itt tartjuk a karácsonyokat.
– Na jó, de én olyasmire gondoltam, hogy például dől a fa...
– Hát... nem. De egyszer a szomszéd Cornel bácsinak karácsonykor véletlenül úgy köszöntem, hogy Hristos a înviat... Jó nagy röhögés lett belőle – meséli Levente, aki azt is elmondja, a karácsonyfát náluk mindig cserépben hozza az angyal. – Ha jó cserépben hozza, akkor több éven keresztül is ugyanazt a fát hozza, azaz itt hagyja nekünk, csak a díszeket viszi el róla az ünnep elmúltával. Nem maradnak bent sokáig, mert nem bírnák a hirtelen hőmérséklet-változást. Például mi szoktunk tenni a cserépre vagy köré jégkockákat, hogy tartsák valamennyire hidegen. Már több fát is sikeresen kiültettünk a kertbe, az például az egyik – mutatnak a szobaablakból is jól látszó, több méter magas, gyönyörű ezüstfenyőre. Még van a kertben vagy három régi karácsonyfánk. Amíg kicsi a fa, asztalra tesszük, hogy magasabb legyen, s szép terítővel körbebugyoláljuk. De olyan nagy cserepes fa is volt – nálunk nőtt meg –, hogy szegény angyal alig bírta becipelni a lakásba.
– A nagyobb lányok már kirepülőben a családi fészekből. Volt már olyan karácsony, amikor nem volt itthon mindenki?
– Olyan még nem. És az idén is együtt leszünk. El sem tudom mondani, hogy mennyire hálásak vagyunk ezért. De az előkészületek során nyújtott segítségért is hálásak vagyunk a gyerekeknek, a nagymamának, akitől pakkot kaptunk, Kati néninknek...
Aztán régmúlt karácsonyok is szóba kerülnek – közben rendre hazaértek a nagylányok is –, az olyan karácsonyok, amikor még ropogós volt a hó – és egyáltalán volt... És amikor az angyal elvitte a karácsonyfát, ha rossz voltál... És amikor karácsony reggel arra ébredtél, hogy gyönyörű fenyőillat terjengett a szülői házban, amelynek az akkori szűkös-szomorú időkben csak a nappaliját tudták fűteni a régi csempekályhával...
*
Mikor kattan mögöttem a kapu zárja, belém villan: észre se vettem, hogy már mindenki otthon volt. Hát a bejglis szavazás! De nem fordulok vissza: a végeredménye végül is lényegtelen – elfogy mindkettő. A lényeg úgyis az, hogy legyen több időnk egymásra. Hogy át tudjuk érezni a karácsonyi csodát. És hogy ne üssön meg szenteste a guta.
Még akkor sem, ha sütés közben megrepedt a bejglink teteje.
