A hitben öröm és békesség lakik
„Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége.” (Ézs 60,1)
Amikor e sorokat írom, még mindig érezni lehet annak az általános izgalomnak a terhét, amely a teljes társadalomban jelen volt december elején. Az első adventi vasárnapon lezajlott választás, majd az elhalasztott második forduló különös színt adtak várakozásunknak. Ha skálán mértük volna a felnőtt lakosságban lejátszódott érzelmi folyamatokat, akkor a skála negatív végén állhatna a félelem, és a pozitív végén a békesség. E két véglet között kit a félelem, tanácstalanság, kétségbeesés, csalódottság rántott lelkileg a mélybe, kit az elszántság, várakozás, remény emelt a magasba. Mindenesetre tény, hogy ezen az érzelmi hullámvasúton mindenki émelygett, erősen küzdött emésztőrendszere háborgásával.
Ma, amikor teljes figyelmünk a jászolbölcső gyermekére összpontosul, akaratlanul is eszembe jut az elmúlt hetek fényében, milyen lehetett megváltó Urunk „koncepciós pere”. Vajon milyen várakozások, csalódások, értetlenségek, kétségbeesések, megélt félelmek és rettegések mentén jutottak el a tanítványok saját érzelmi skálájuk pozitív végére? És döbbenten csodálkozom rá, micsoda belső utat kellett bejárniuk, míg befogadták és felfogták a csodát, a bezárt ajtókon keresztül megjelenő Jézust, a feltámadott királyt, aki megállt középen, és így köszönt nekik: „Békesség néktek!”
Békesség néktek! Félelmetesen szép szavak ezek! Az ember csak akkor érti és érzi ezt, amikor megéli a hiányt. Amikor nincs békesség. Amikor félelem, tanácstalanság, kétségbeesés, csalódottság van. Amikor megtapasztalod parányi voltodat, amikor mindaz, ami emberileg nézve a biztonságodat jelenti, szertefoszlik. Nem hiába hangzik fel Jézus születésének hírül adásakor, a nyájukat legeltető pásztorok csodálatára a mennyei szózat: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”
Karácsony van, amikor hitünk egyik titkát ünnepeljük, azt, hogy a hatalmas Isten emberré lett, megüresítve önmagát parányivá zsugorodott, hogy az anyaméh áldásaként megszülessen erre a világra, és el tudja mondani nekünk emberi nyelven, mennyire szeret minket. Azt ünnepeljük, hogy a hatalom, erőszak, manipuláció eszközeivel irányított világunkban, amelyben sokan megélik a reménytelenséget, sötétséget, az újszülött gyermekben megjelent a fény, az igazi világosság. Ez az újszülött gyermek a későbbi nagypénteki áldozatával, húsvéti feltámadásával, majd mennybemenetelével nemcsak helyet készített a benne hívőknek a mennyei hazába, nemcsak megmutatta a szeretet útját, hanem Isten Szentlelke által azóta is tanít, bátorít, kísér ezen az úton életünk utolsó napjáig.
Kell-e több ok az ünneplésre, mint hogy Jézus születése óta újra van remény, létezik újrakezdés és van feltámadás!
Ennél nagyobb ajándékot nem találunk sem a szerény, sem a gazdag otthonok karácsonyfája alatt, sem a wellness-szállodák vendéglőiben vagy szaunagőzös fürdőiben. Nincs ennél nagyobb mennyei ajándék, amit ember életében kaphat. De ezt az ajándékot elfogadni és felfogni csak hittel lehet, s csak annak a hívőnek sikerül, aki nem spórolja meg a lelki munkát, és a mindenkori tanítványokhoz hasonlóan életét Isten kezébe és akaratába helyezi.
A hitnek van egy nagy titka, testvérek: az, hogy a hitben öröm és békesség lakik. Hit által kapjuk ajándékba azt, amiért az ember folyamatosan harcol: a boldogságot, az örömöt és a békességet. De ez az öröm és békesség nem az emberi erőfeszítéseink törékeny és mulandó gyümölcse. Ez az, amit maga Jézus ígért: „Az én békességemet adom nektek; nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, és ne féljen.” (Jn 14,27)
Világunk tele van külső és belső harcokkal, és egészen bizonyos, hogy sok-sok nyugtalanságot, békétlenséget hordozunk magunkban mi is. A keresztény ember is fél, kétségbeesik, keresi a békességet, de tudja, bármilyen körülmények között vagy éppen azok ellenére sem árva. Minden nehéz pillanatában eszébe jut az, amit Bartalis János így fogalmazott meg: „Nagy bajomban mindig csak azt mondom: Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legjobb helyen.”
Isten gyermekeiként lépésről lépésre, évről évre tanulunk meg mindent a hit szemüvegén keresztül nézni, a nyugtalanító helyzetekben is erőt, vagy azok ellenére is erős hitet, igaz örömöt és békességet kérni mennyei Atyánktól. Tesszük ezt azért, mert Jézus születése óta tudjuk, hogy minden helyzetben van újrakezdés, van remény, és lesz feltámadás!
Megszületett a Megváltó, testvérek! Áldott legyen ezért az Úr neve! Ámen!
Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke
Menjünk el Betlehembe, és nézzük meg azt, ami ott történt, amit az Úr tudtunkra adott. (Lk 2,15b)
Az elmúlt esztendő a világban dúló háborúk pusztításával és fenyegetésével, az utóbbi hetek közvetlen környezetünkben a választások zajával, félelmet és bizonytalanságot hoztak. Cseppet sem jobbak a viszonyok a mai világban, mint az első karácsony idején: hatalmaskodók, helytartók előli menekülés, megszámláltatás, Heródesek rémképe, a félelem, hogy nem lesz számunkra hely. Kétezer év távlata, de hasonló életérzés: félelem, bizonytalanság!
Ahhoz, hogy ez a heródesi időkhöz hasonló, ránk nehezedő köd felszálljon, ugyanarra van szükségünk, mint ami kétezer évvel ezelőtt eloszlatta a nyomasztó reménytelenség ködét: a karácsony valóságára. Arra van szükségünk, hogy a valamikori csoda begyűrűzzön saját életünkbe is, és megláthassuk, hogy karácsony igazi szereplőivé válva van esélyünk megélni az emberi létezés teljességét, ami minden félelmet és bizonytalanságot eloszlat.
József szemében szeretetteljes aggodalom, gondoskodó törődés. Szállást kér, Máriát őrzi, félti, védi. Munkától kérges erős ácskeze biztonságot sugall és mégis gyöngéd. Mennyire fontosak a Józsefek, mennyire szükségünk van a családban a férfiak, az apák szeretetteljes vezetésére, tekintélyére, védelmezésére. Szükség van arra a hagyományos férfiszerepre, amelyben a Jóisten az erőt nem uralkodásra, hanem háza népe szeretetteljes szolgálatára adta.
Mária fáradt, de tekintetében erő. Olyan erő és olyan szeretet, ami puha gyolcsba göngyöli a világot, ringatja és oltalmazza. Az isteni, feltétlen szeretetnek a tükörképe ez. Szüksége van a világnak Máriákra, akik ilyen erővel és hittel féltik és oltalmazzák a rájuk bízottakat.
És végtelenül nagy szükségünk van az új élet, a gyermek közelségére. A születésük örömüzenetet, evangéliumot hordoz a világ számára. Nemcsak azért, mert a jövő zálogai, hanem ezért is, mert a jelenben újra meg újra szembesítenek azzal, hogy mennyire távolodtunk el velünk született legtisztább, legigazabb valónktól. Ártatlanságuk és őszinteségük pedig olyan erő, ami ehhez segít visszakanyarodni, velük együtt újjászületni, megváltottnak lenni.
És ott a szent család a maga egymásrautaltságában, melegségében, intimitásában. Mintegy példát mutatva az egész emberiségnek arról, hogy mit is jelent Isten országa a földön. Ezt az intim, meghitt, közvetlen életet jelenti. Jelképesen pedig azt a szeretetközösséget, amelyben minden embernek helye van: kivetettnek, árvának, magányosnak egyaránt. Kell, nagyon kell a család megtartó ereje individualista, magányban vergődő világunknak.
Az angyal csengő hangon örömüzenetet hirdet. Mennyire nagy szükségünk van az ilyen angyalokra! Mindenkire, aki a mindennapi kihívások és nehézségek közepette mer és tud az öröm hangján szólni, aki a megfáradt lelkünket felemeli és figyelmünket a jó, emelkedett és értékes valóságok felé irányítja.
Az angyal a hideg éjszakában didergő pásztorokat szólítja meg. Könnyű elképzelnünk őket, ahogy ott állnak a sötét éjszakában, és kifordított bundájukra kiül a tél. Szerény, szelíd, egyszerű emberek, de erős hitűek. Talán fel sem tudják igazán fogni a történteket, álomszerűnek tűnik az angyali hang, szemfényvesztőnek a fényes csillag, de hitük vezérli őket, és alázatosan meghajolva a hirdetett öröm előtt, elindulnak. Kell, nagyon kell a világnak, egyházunknak a pásztorok hite!
És kellenek a napkeleti bölcsek is, akik válaszokat keresnek, az élet értelmét és az ember helyét keresik. Csillagokra néznek, magasságokat kémlelnek, és ezerszer is útra kelnek, mert van hitük abban, hogy rátalálnak életük értelmére.
Kedves Józsefek, Máriák, gyermekek, meghitt családok, angyalok, pásztorok és bölcsek, az idei karácsonyban és mindenkor ti kelletek ahhoz, hogy a karácsonyi csoda valósággá váljon. Hogy az a szeretet, aminek izzó magja valamikor ott pihent a jászolban, továbbgyűrűzzön és elterüljön a világban. Hogy annak a szeretetnek a hullámverése legyen tetten érhető emberi kapcsolatainkban, közösségeinkben, önmagunkkal és a Jóistennel ápolt kapcsolatainkba.
Atyafiságos üdvözlettel,
Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház püspöke
A betlehemi út
És lőn, hogy mikor elmentek az angyalok ő tőlök a mennybe, mondának a pásztoremberek egymásnak: Menjünk el mind Bethlehemig, és lássuk meg e dolgot, a melyet az Úr megjelentett nékünk. (Lukács 2,15)
Az evangélium karácsonyi történetei elénkbe tárják, hogyan találjuk meg a megszületett Úr Jézus Krisztust. Két jel mutat a jászolbölcső felé: az egyik az égen, a fényes üstökös csillag ragyogó útja, a mennyei jel. A másik jel a földön van: a gyermek keresésére indult pásztorok lábnyoma. Akik a pásztorok nyomában jártak, széles utat tapostak Betlehem sziklás dombjain, egészen a sziklába vájt istállóig. Ez a betlehemi út. Az ige alapján ma azokra figyelünk, akik előttünk jártak, és kérjük Istent, hogy amiképpen egykor őket, úgy vezessen minket is el Szentlelkével.
Volt idő, amikor azzal mérték az igazi kegyességet, hogy vajon járt-e a betlehemi úton, látta-e Betlehemet. Másfél évezreden át a kegyes emberek, ha meg akarták mutatni Isten és Krisztus iránti szeretetüket, vándorbotot ragadtak, és ezer nélkülözés között, tikkasztó melegben, keletre tartottak. Ellenállhatatlan vágy hajtotta őket, hogy lássák a megszentelt helyet, ha minél nagyobb a fáradtságuk – úgy gondolták –, annál kedvesebbek Isten előtt. De valahányszor a zarándokok, szerzetesek betlehemi útjának történetét olvassuk, mindannyiszor feltámad bennünk a kétely: bármennyire vágytak ezek az emberek, még ha térdre leborultak is a sziklás istállóban, nem jutottak el igazán Betlehemig. Úgy gondolom, hogy mindannyiunkat jellemezte a nagy orosz író, Tolsztoj, a két öreg zarándokról szóló meséjében: két öreg orosz, falusi emberről szól a történet, akik elindultak, hogy fogadásuk szerint felkeressék a szent helyeket. Éhínséggel sújtott vidéken haladtak keresztül. Egyikük rendületlenül ment előre. Elérte a tengert, hajóra szállt, megérkezett Palesztinába egy nagy zarándoksereggel együtt. De olyan nagy volt a tömeg, hogy sehol se tudott közelférkőzni a szent helyekhez. Ellenben mindenütt látta maga előtt, hogy egészen közel, az Úr színe előtt ott áll a társa, aki elmaradt tőle. Az elmaradt zarándokkal az történt, hogy az éhínséges vidéken bement egy házba, ahol haldokolva talált egy szegény családot. Kenyerét odaadta a gyermekeknek, lisztet vett, kenyeret sütött a családnak, aztán kiváltotta a családfő zálogba tett kaszáját, szekerét. Lovat vett neki, hogy eltartsa a családját. Így költötte el a zarándokútra kijelölt pénzt és ezért képtelen volt visszafordulni. A történet azt fejezi ki, hogy ez a visszafordult zarándok valósággal elérkezett a szent helyre. Amikor a társa visszafele jövet bement a megmentett családhoz, azok úgy emlékeztek meg róla: „mindenkit szeretett, mindenkit sajnált, azután úgy elment, hogy még a nevét sem mondta meg. Bűnben és kétségbeesésben haldokoltunk, zúgolódtunk Isten ellen, de ő talpra állított minket, rajta keresztül megismertük Istent és megint hinni kezdtünk az emberek jóságában.”
Mi az igazi betlehemi út? – kérdezzük. Kik járnak igazán a pásztorok nyomában? A betlehemes játékok kedves vonással egészítik ki a pásztorok alakját, de egészen biztosan és hitelesen csak azt tudjuk róluk, amit Lukács feljegyzett. A feljegyzés lényege pedig a fent jegyzett igében van: „menjünk el mind Betlehemig és lássuk meg e dolgot, melyet az Úr megjelentetett nékünk.” A pásztorok látni akarták azt, amit hallottak. Elindulásuk egyetlen jellemvonásukat állítja elénk, azt, hogy egészen kitárták a szívüket Isten igéje előtt.
Ezen a karácsonyon a szívünk tele van félelemmel, hiszen a kegyetlen háború következtében még azok a földi helyek, nyomok is, amelyek Krisztus születését idézik, eltűnhetnek. Mára már Betlehem városában alig 10 százalék keresztyén él. A mi betlehemünk azonban nem tűnhet el, mert ha őt egyszer megismertük és megláttuk, akkor örökre velünk van. Járjuk együtt továbbra is az irgalmasság és szeretet útját, amely mindig elvezet Őhozzá, akiben élünk és mozgunk. Ez a tudat hozzon nekünk békességet 2024 karácsonyán is.
Kató Béla az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke
Főtisztelendő pap testvérek, Krisztusban szeretett hívek!
1. Jézus Krisztus születését angyali híradás készíti elő. Az angyal Szent Józsefnek is megjelenik álmában, és bátorítja, hogy ne féljen magához venni Máriát, mert a benne megfogant élet a Szentlélektől van. Ekkor hangzik el az Emmánuel, azaz „velünk az Isten”. Ez rendkívüli, természetfeletti, azaz nem természetes üzenet, hiszen Isten joggal lehetne sokkal inkább távol tőlünk.
A választott nép életében Isten számtalanszor megmutatta, hogy akkor is velük van, amikor nem szolgálnak rá vagy egyszerűen elfordulnak tőle. Sőt, Izajás prófétán keresztül megígéri a Fiú születését, amikor Ácház király nem mert jelt kérni, épp attól félve, hogy Isten közelsége veszélyt jelenthet számára.
Az ószövetségi jövendölés valóság lesz Jézus Krisztus születésében. Karácsonykor az embert kereső Isten szeretetét, annak csodáját éljük át. Isten hűséges az ígéretéhez, ma is velünk van: „Isten nincs távol: ő »Emmanuel«, a velünk levő Isten. Nem idegen, van arca, Jézus arca” (XVI. Benedek pápa, Urbi et Orbi áldás, 2010). Isten velünk, közöttünk és bennünk lakása nem veszély számunkra, hanem élet és jövő.
2. Összezavarodott és összekuszált világunkban, a háború, a szenvedés, az igazságtalanság társadalmi, gazdasági és politikai megnyilvánulásának megannyi formája mellett logikátlannak, értelmetlennek és hihetetlennek tűnik Isten jelenléte. Ki irányítja a világot, amikor azt látjuk, hogy társadalmunk demokratikus finomsággal kiszorítani igyekszik Istent, keresztény értékeinket és szimbólumainkat? Ki véd meg, amikor nyilvánvaló vagy alattomos szélsőséges, önérdekű, pusztító erők ostromolnak?
És ha a külső támadások nem lennének elegendőek, egyházunkat, főegyházmegyénket, közösségeinket belülről bomlasztja a látszatvilág, a felszínesség, az anyagiasság, a saját önzőségünk. Hányszor döntünk úgy, mint Ácház király: nem a hit útját választjuk, hanem a világunk kínálta logika szerint élünk. A közömbösség, az asszimiláció, fogyatkozó és elöregedő közösségeink, a lelkipásztori szolgálatba belerokkanó pap testvéreink láttán kérdezhetjük: hogyan tudunk megújulni, mi ad erőt nekünk a reményre?
A válasz erre karácsony üzenete: Emmánuel, velünk az Isten! Szeretetből belép a mi reménytelen világunkba, és reményt ad nekünk. A remény a szeretetből születik. A keresztény remény nem csal meg, és nem okoz csalódást, mert azon a bizonyosságon alapul, hogy semmi és senki nem választhat el minket Isten szeretetétől. Jézus Krisztus születésével valóság lett az Emmánuel, hogy velünk az Isten.
3. Bárcsak mi is Istennel lennénk! Mellette lenni hálából, neki szentelni életemet, mert ő velem van, és én is vele akarok lenni. Erre törekedtünk főegyházmegyénkben a 2024-es esztendőben, amikor azért imádkoztunk, hogy adjon „nekünk reményt és vágyakozást a megújulásra, hogy közösségben közelebb kerüljünk” hozzá.
Erre hív meg mindannyiunkat a 2025-ös szent év is: legyünk a reménység zarándokai! Tegyük félre kényelmünket, bizonytalanságainkat, félelmeinket, frusztráltságunkat, sebzettségün-ket. Erősítsük egymást, különösen azokat, akik nehézségekkel küzdenek. Álljunk a leginkább szükséget szenvedők mellé: mutassuk meg, hogy Isten mellettük van a mi segítő szolgálatunk révén, hogy Isten velük van a szenvedésben, a nehéz helyzetben is.
Jelenlétünk, segítségünk, szeretetünk karácsonyt, Isten jelenlétét hozza közel reménytelen helyzetekkel küszködő embertársunkhoz. Legyünk egyenként Márton Áron püspökök, aki az embertelenség poklaiba is szeretetet és reményt vitt.
A Boldogságos Szűzanya élete és példája bátorítson minket keresztény életünk hiteles megélésében, hogy hűséggel járjunk a Krisztus-követés útján. Ő segítsen bennünket Jézus Krisztus születése titkának befogadásában, aki legmélyebben tapasztalta meg, hogy velünk az Isten.
Kovács Gergely érsek, apostoli kormányzó
Kerekes László segédpüspök, általános helynök
Istenre csodálkozásunk
„Az Ige testté lett.” (Jn 1,14)
A valahová tartozásunk keresésében, az ünnep adta újabb állomáson a pásztorok hitének egyszerűségét és bátorságát kívánom! Mert akkor engedünk Istennek, aki ma is vonz; így ünnepünk ténnyé teszi, elmélyíti beszédes Istenünkkel való találkozásunkat.
Ő ma is jelenvaló. A mindenség hajnalhasadásakor kimondott igéje akkor létrehozott mindent, amit ma ámulva látunk; majd az időben testté lett: emberré, hozzánk hasonlóvá, hogy Istenhez vezessen minket. Mégis, mintha nem igazán értenénk mindezt. Épp annyira nem, mint a bölcső fölé hajolva az élet csodáját, amelyet nem is érteni, hanem csodálni kell, amelyért örülni és hálát adni kell, kit befogadni és éltetni kell. Úgy, mint ránk bízottat; úgy, mint a földön kapható legnagyobb ajándékot.
Nekünk sincs nagyobb esélyünk a világ meggyőzésére, mint a síró gyermeknek. Isten így kezdte. Engem meggyőzött. Megérintett, ahogy rám bízta magát, ahogy nekem adja magát, ahogy nevelhetem, ahogy növekedhet lelkemben, ahogy növekedve fölém magasodik, s majd életbe emel.
Isten és ember együttműködéséből szülessen ünnepünk! Jézust befogadva teljen meg világossággal, bölcsességgel életünk; lássuk és tapasztaljuk meg, hogyan alakul át ember, család és világ. Áldott szent karácsonyt, békében teljesedő újesztendőt!
László Attila főesperes-plébános
