Két úriember arról beszél, hogy annakidején (1989 előtt) mindent megvásároltak, ami magyar nyelven megjelent. Olyan kevés magyar könyv került piacra, hogy szinte nem is nézték a szerzőjét, címét, csak vitték. Vihették, hiszen megfizethető volt a könyv, ma sokaknak már nagyon drága mulatság az új címeket beszerezni.
Kolléganőnk a reggeli pakoláskor ritkaságot is hozott, a Minerva egyesület kiadója két világháború között megjelent köteteinek egyikét. Újvári Marika könyvtárosunk külön örömére, hiszen évek óta folyamatosan keresi és gyűjti állományunk számára a Minerva-köteteket, több mint két polcnyit sikerült eddig fellelnie mintegy négy év alatt. A jelek szerint még egy Minerva-kötet előbukkant három ládányi magyar könyv között, amelyeket a megvásárolt kolozsvári lakással együtt kapott örökül egy román hölgy, tőle most egyesületünkhöz – majd nagyobbrészt a kommandói iskolához – kerül.
Testvérpár érkezik az alagsori gyűjtőponthoz. Kovács Éva Budapesten él, most éppen itthon, a testvérénél tartózkodik. Elmondja, régen, amíg dolgozott, sokkal többet olvasott, ma már sokszor a tévé elrabolja az idejüket. Könyveket ma is vásárol, egyszerűen nem tud ellenállni, amikor Budapesten száz forintokért kínálják antikváriumokban, metrólejáróban, az utcán az antikvár köteteket, kecsegtető címeket, kiváló szerzőket. Lázár Judit örömmel újságolja: neki operakalauzt hozott ajándékba a testvére, 300 forintért vette.
Olyan adakozó is akadt, akinek otthon már nincs ifjúsági könyve, amit elajándékozhatna, ám betért egy kolozsvári könyvesboltba, és – kisebb vagyon árán – bevásárolt új, színes, tartalmas meséskönyvekből. De hoztak német nyelvű művészeti könyvet 1881-ből, díszes kötésű lexikonokat, kétnyelvű- és helyesírási szótárakat, versköteteket, kifestőkönyveket. Örömmel fedeztem fel gyermekkorom kedvenceit, az agyonismerteket és ritkaságokat egyaránt. Persze, hogy vannak Pál utcai fiúk, Kincskereső kisködmönök, Nagyapó mesefái, indiánkönyvek és Verne Gyulák, de akad Nemtudomka Napvárosban is, Tompa Mihály és Ady. És ezekkel együtt sok-sok gondolat, sok emlék, keserédes nosztalgia, ami sorra előtolakodik, mialatt az adakozók a könyveket válogatják, például mint Dallos Ildikó tette az éjszaka csöndjében, hajnali háromig. Lajstromozáskor nekem a paplan alatti elemlámpás olvasáson túl éppen a hajdanvolt ágyneműláda jutott eszembe, amelynek egyik vége szerencsésen pont az ablakig ért, így szürkületig lehetett lámpa nélkül olvasni, mert úgyis mindig elfelejtettük felkapcsolni a villanyt, annyira magával ragadott a történet. Három-négy illatos eperalma társaságában folyton a tetejére kuporodtunk egy-egy könyvvel – az évek alatt a fényes furnír szinte egyenes vonalban megrepedezett rajta –, és a külvilágra nézve teljesen megsüketültünk-megvakultunk a végszóig.
