Max Bruch (1838–1920) 1. g-moll hegedűversenyét (op. 26.) Joachim Józsefnek, a 19. század híres hegedűvirtuózának ajánlotta. A versenymű szomorú hangulatú előjátékát, a szenvedélyes drámai hangulat és a gyöngéd líra dialógusára épülő Allegro moderato tétel követi. A lassú tétel megszakítás nélkül kapcsolódik az első tételhez, amelyben az érzelmek hullámzása, az énekszerű csillogás, a hegedű lélektől lélekig szárnyaló poézise tartja fogva a hallgatót. A gyöngéd költőiségnek a szenvedélyes-lendületes, virtuóz finálé vet véget. Dan-Iulian Druţac meleg tónusú előadását határozottság, magabiztosság, széles dinamikai paletta, érzékenység, a súlyos drámai hangulat és a hangszeres dalolás közötti harmónia, könnyed virtuozitás jellemezte. A közönség ovációval kísért vastapsát, Dan-Iulian Druţac a ráadásként játszott Enescu Lăutarul című darabjával köszönte meg. Theo Wolters jó érzékkel teremtett harmóniát az együttes és szólóhangszer között, a zenekari kíséretet visszafogva, hagyta csillogni a szólóhegedűt, majd a tisztán zenekari részekben kiemelte a kíséret szépségeit.
Anton Bruckner (1824–1896) vallásos családból származott, így nem csoda, hogy életének lételeme a hit, a vallás volt. Templomi kórusban énekelt, fiúkórust vezetett, orgonált. Szimfonikus munkásságát aránylag későn, 42 éves korában kezdte el. Műveit aggályokkal küszködve, szigorú önbírálattal alkotta meg, a végleges forma elnyerése előtt sokat javított rajtuk. Műveit erős vallásos érzület hatja át, ami a misztikus lendülettel megkomponált V. B-dúr szimfóniának (WAB 105) is alapvető vonása. A fájdalmasan induló lassú mélyvonós bevezetést, a zenei történés fúvósokkal felerősített drámai kibontása követi. A pengetett előjáték, a pizzicato-motívum, a szimfónia egészében jelentős szerepet játszik. Az egész tétel az összetört és a reménykedő lélek tükre, az elhagyatottság, a magány bánatának drámai erejű feszültségeit hordozza. A korálszerű fúvósbetétek, a zeneszerző Istenbe vetett hitének zenei kivetítéseként értékelendők. Az Adagio szélesen áradó romantikáját újabb vonós pengetés vezeti be. A lírai tétel nem más, mint az érzékeny poézis, a nosztalgikus hangulat és a fenséges csillogás párbeszéde. A keringő ritmusú elegáns, gyors sodrású scherzóba, úgy tűnik, egy szerény játékosság is belefér, de táncos lejtése nem zárja ki a súlyos, feszültségekkel teli drámaiságot. A szenvedélyes fináléban alkalmazott fúga Beethovenre emlékeztet, amelyben lelki vívódások fokozása és nyugalmas „szigetek” állnak szembe egymással. Habár az ismétléseken keresztül felerősödő feszültség a talajvesztettség fájdalmát hordozza, az utolsó diadalmas akkordok a hit és a remény felmagasztalói.
Színekben gazdag, szép este volt. Hangverseny előtti morfondírozásaimra is választ kaptam, hiszen Bruch Hegedűversenyének „hangszeres dalolása” fényes szépséggel töltötte meg a szívünket, és – a vastapsból ítélve – Theo Woltersnek is sikerült megszerettetni Bruckner „misztikus lelkülettel” megírt, gigantikus méretű V. szimfóniáját.
(Borítókép: A koncert két művészvendége: Dan-Iulian Druţac és Theo Wolters. Fotó: Filharmónia)
