A havi energiaszámláink már szinte követhetetlenek és érthetetlenek, mintha a szolgáltatónak is ez lenne a célja, minél kevesebbet értsen belőle a fogyasztó ügyfél, mert a lényeg úgyis csak a fizetségen van. És hát a lényeg valóban a végösszeg, amit a fogyasztó képtelen befolyásolni, annak ellenére, hogy bármilyen hasonló szerződésben két félről beszélünk, a szolgáltatóról és a fogyasztóról, akiknek elméletileg közösen, alkudozva, meg kellene egyezniük a szerződési feltételekben és főleg az árban, ami ne csak a vállalatoknak legyen előnyös, hanem az embereknek is. A gyakorlat azonban kizárólag kiszolgáltatott ügyfelekről, anyagilag megnyomorított fogyasztókról szól, főleg azt követően, hogy liberalizálták a piacot, majd érthetetlenül és bármiféle kontroll nélkül elszabadultak az energiaárak. Okokról időközben gondoskodtak, előbb a zöldenergiára való átállásra hivatkoztak, újabban az orosz-ukrán háborúra mutogatnak a hatóságok. A fogyasztónak egyértelműen mindebbe nincs beleszólása, az ő feladata csupán a törlesztés, amíg lesz miből.
Hasonló tanácstalansággal figyeljük az energia- és üzemanyagárak drágulásával magyarázott élelmiszerár-robbanást is, amit a statisztikai adatok többek közt az infláció arányában tüntetnek fel. Minden bizonnyal megvan a tudományos, szakszerű magyarázata annak, hogyan számolják ki például az áprilisi közel 14 százalékos inflációt, amit félelmetes növekedésnek ítéltek meg szakemberek is, ellenben a vásárlásnál nem 14 százalékkal fizetünk többet adott élelmiszerért, hanem sok esetben a három-négy-ötszörösét (vagy még többet) annak az árnak, mint amennyiért például tavaly megvásároltunk valamely terméket. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben az állam polgára elvárja, hogy az állama valamilyen formában a védelmébe vegye, gondoskodjon róla, ne hagyja teljesen lecsúszni, elveszni. Hiszen az adófizető polgár megteszi a kötelességét, ezért cserébe legyen valamilyen felelőssége vele szemben az államnak is.
A kormányzat ezekben a nehéz időkben valóban előállt néhány szociális szándékú gazdasági elképzeléssel, intézkedéscsomaggal – ahogyan hivatalosan nevezik. Ezek közé tartozik az a 250 lej értékű támogatási utalvány, amelyet kéthavonta, fél évig folyósítanak majd az arra nagyon rászorulóknak, tehát a szegények közt is szegényebbeknek, amiben az az ijesztő, hogy mégis milyen sokan részesülnek majd ebben a segélyben: az európai beruházások minisztere szerint közel három millió támogatási utalványt osztanak majd ki, ami nemcsak személyeket jelent, hanem családokat is, több családtaggal… Gyakorlatilag a kormány napi 4 lejjel segíti a nagyon szegényeket. Azt számolja ki mindenki, hogy ez mire elég. Azonban tartalmaz még egyebet is az intézkedéscsomag: szintén támogatási szándékkal rendelték el, hogy mától például kereken 200 lejjel növelheti a munkaadó a minimálbérrel alkalmazott személyzetének a bérét, és ha ezt megteszi, akkor az állam elnézi neki azt az adót és egyéb illetéket, amit egyébként a plusz 200 lejért még pluszban fizetnie kellene az államkasszába.
Nemes gesztus, mondhatnánk, de kinek a számlájára írjuk ezt a bőkezűséget? Talán a kormány támogatása, vagy a munkaadó segítsége? Ugyan a kormányzat tetszelegni látszik ezzel a határozatával, valójában a megoldást áthajította a cégek, mint munkaadók térfelére, oldják meg, ha tudják: hiszen nem tehették kötelezővé a 200 lejes bérkiegészítést, mert ahhoz a munkaadónak kellő bevétele kellene, hogy legyen. Ellenben ha valóban komolyan gondolták volna a segítséget, akkor a munkaadók adóterhein könnyítenek olyan mértékben, hogy sikerüljön növelniük a minimálbéreket. Döntse el tehát mindenki, hol van itt a segítség a kormány részéről.
Azonban a kormány még itt sem állt le a “támogatásokban”, hiszen tervezik, hogy 700 lejes egyszeri pénzsegélyt osszanak a kétezer lejnél kisebb juttatásban részesülő nyugdíjasoknak. Mindenképp dicséretes szándék, ami viszont felveti a kérdést, hogy miért nem érdemelnének meg akkor hasonló segítséget azok a fiatalok, akik kétezer lejnél kevesebbért dolgoznak akár napi nyolc órát, és ennyi pénzért még tervezni sem tudnak sem családot, sem lakást. Ki is számolták egyébként, hogy egy kolozsvári, 50 négyzetméteres lakás megvásárlásáért több mint 12 évet kellene dolgozni átlagbérért, de természetesen azzal a feltétellel, hogy közben ne kelljen megélni, tehát bármire költeni abból a pénzből…
A kormány továbbá önmagát is támogatja: ugyan a miniszterelnök tett egy kijelentést arról, hogy felfüggesztik az alkalmazásokat a közszférában, mégis újjabban több minisztériumnál hirtelen több százzal, sőt a belügyminisztériumnál több ezerrel növelték az állások számát - és természetesen a fizetéseket is, ez utóbbiról tegnap döntöttek a képviselőházban. Egyes minisztériumoknál akár 50 százalékos alapbérnövelésre is számítani lehet, de nem megvetendő a 15-25 százalékos plusz bér sem.
Miközben mindez megíródott, az üzemanyagárak ismét ugrottak felfele, és magukkal rántják minden másnak is az árát, ami mindannyiunk megélhetéséhez szükséges. Ennek fényében – vagy inkább árnyékában – a kormányzati támogatási intézkedések inkább csak a haszontalanság határát súrolják.
