A fiatalok helyzetét azonban – ezt a beszélgetőpartnerek az adásidő korlátai miatt nem tehették meg – érdemes tágabb összefüggésben is szemügyre venni. A 20-30 éves korosztály munkaerőpiacot is érintő bizonytalanságainak Nyugaton ma már gazdag irodalma van. A jelenséget Abby Wilner és Alexandra Robbins már 1997-ben a közismert midlife-crisis (kapuzárási pánik) mintájára quarterlife-crisisnek nevezte el, amelyet magyarul az immár meghonosodott kapuzárási pánik mintájára kapunyitási pániknak is nevezhetnénk.
Az életbe kilépő fiatalok eme – gyakorta kórossá fokozódó – válságának oka, mint világunk annyi más problémája is, az úgynevezett negatív szabadság fogalmának abszolutizálásában rejlik. A fiatalokat az oktatási intézmények és maga a jogrendszer is a szabadság korlátlanságának igényére szocializálja. Elhiteti velük, hogy a modern demokratikus társadalmak az emberi szabadság korlátlan kiteljesítésének játékterei. Ezt a szabadságot sem az életkor, sem a nemi hovatartozás, sem a társadalmi helyzet, sem a bőrszín, sem a kulturális hovatartozás – egyáltalán semmi – nem korlátozhatja. Mindenki azt tehet, amihez éppen kedve támad. A folyamat már a gyerekkor első esztendeiben a szülői tekintély – és egyáltalán minden, hagyományos értelemben vett tekintély – aláásásával kezdődik. A gyerek, akárcsak a középkor freskóábrázolásain – más értelemben ugyan –, de manapság is kisebb méretű felnőttnek számít, aki ugyanolyan jogokkal, önérzettel, ítélőképességgel rendelkezik, akár egy felnőtt.
A pozitív – mármint a (biztonságot is nyújtó) korlátok és szabályok önkéntes vállalásából adódó – szabadságról nemigen esik szó. Az egyén szabadnak születik, vallják a ma elfogadott hivatalos ideológiák, és életét szabad emberként is kell leélnie. Ez a szabadság azonban – az előbbiekből következőleg – nem a kötődés és az összetartozás, hanem a minden kötöttségtől való függetlenedés szabadságát jelenti.
Ez a hamis (mert a valóságban kivitelezhetetlen) szabadságideológia szükségszerűen termeli ki a – szó abszolút értelmében vett – értékrelativizmust is. A közép- és főiskolák padjait elhagyó fiatalok nem rendelkeznek azzal a megbízható értékrenddel, mely az adekvát döntés meghozatalában irányíthatná őket. Sőt, gyakorta semmilyen értékrenddel sem…
S ezzel függ össze a kompromisszumképtelenség is. Az oktatási rendszer által korlátlannak aposztrofált lehetőségek tömegéből („akarattal és szorgalommal azzá válhatsz, amivé akarsz”) szinte lehetetlen választani. Ekkor derül ki, hogy a negatív szabadság korántsem az emberi önmegvalósítás Paradicsoma, hanem nyomasztó, sokszor kiúttalannak tűnő teher is. A döntéseknek ugyanis mindig engedményekkel kell járniuk. Ahhoz, hogy életképes döntést hozhass, hogy elkötelezd magad egy lehetőség mellett, egyéb lehetőségek sokaságáról kell lemondanod. Magyarán: önként korlátoznod kell állítólag korlátlan „szabadságodat.” Kompromisszumot kell kötnöd az „élettel”.
Ehhez pedig a család, az intézmény, a korcsoport támogatásának fedezékében „felnőtté vált” fiatalok legtöbbször egyáltalán nincsenek felkészülve. A kérdések, melyekkel váratlanul szembekerülnek, kétségekkel, félelmekkel, bizonytalansággal töltik el őket. Mihez kezdek a szakvizsga, az érettségi vagy az államvizsga után? Milyen állás lenne a legalkalmasabb a kezdéshez? Vajon a döntésem nem juttat-e majd valamiféle kényszerpályára? Tényleg ez lenne az én utam, vagy valami egyébhez lenne kedvem? És mi lesz a párkapcsolattal? Lesz-e szükségem gyerekekre?
Így aztán a korlátlan szabadság tévhite és a korábban olyannyira áhított függetlenségbe való kilépés mind több fiatalt taszít abba a bizonyos quarterlife-crisisbe, amelyről a szakirodalom beszél. A való élettel való találkozás, az úgynevezett „valóságsokk” sokak számára leküzdhetetlennek tűnő nehézségek, majd valóban rossz választások kiindulópontjává válhatnak. Mindezt minálunk még a kisebbségi létből fakadó hátrányok is tetézhetik.
A legnagyobb gond azonban egy sajátosan kelet-európai trauma: a nyugattal szemben érzett kisebbségi érzés. Egyetemeink, s ennek folyományaként az alsóbb tanintézmények is olyan nyugati eszmék és értékek után loholnak, melyek ott már jó ideje kimentek a divatból, vagy éppen ellenkezőleg: a már idegen nyelveken is tájékozódni képes fiatalok olyan életidegen világképet tesznek magukévá, melyek Nyugaton is nyilvánvaló válságjelenségeket generálnak. A magam tapasztalatából is tudom, az oktatási rendszer által megkövetelt ismeretek túlnyomó többsége a hétköznapokban teljesen hasznavehetetlen. Az irodalomtanítás ma már csaknem kizárólag a posztmodernre összpontosít, miközben egy egyetemet végzett elektromérnök már csak az internethez ért. Folytathatnám.
Ezt persze a fiatalok is érzik. Nagy részüket éppen az emiatt érzett aggodalom és a jóvátehetetlen döntéstől való sokszor hideglelős félelem kergeti a 20-as évek végének kivédhetetlen identitásválságába, a kapunyitási pánikba. Melynek adekvát kezelésére legtöbben képtelennek bizonyulnak.
Pedig számos nyugati pszichológus vallja, hogy ha a társadalom képes lenne felkészíteni fiataljait a kapunyitási pánik megfelelő kezelésére, a kapuzárás is jóval egyszerűbbé, sőt derűsebbé válhatna.
