A karácsonyi készülődés és a hagyományok megőrzésének meghatározó mozzanata a Luca-nap. Ha négy húszas évei elején járó lány együtt lakik, elkerülhetetlen néhány férjhez menéshez kapcsolódó hagyomány felelevenítése. De mi nem ám csak úgy kiválasztottunk egyet, alaposan utána olvasva az európai Luca-napi hagyományoknak, egy északi ország cipődobálós jóslata mellett döntöttünk, miszerint az ajtónak háttal állva kell eldobni a cipőnket. Minél inkább az ajtó felé mutat a cipő orra, annál közelebb kerül a lány a férjhezmenetelhez. A három cipő hiába nézett bármerre, egyikünk sem került a férjhezmenetel közelébe, csupán annak az egy lánynak kérték meg a kezét néhány hét múlva, aki nem dobált velünk cipőt. Tanulság: ne dobáld a cipődet, menj férjet keresni!
A hagyományokat megtartva természetesen adventi koszorú is készült otthon minden évben, melyen szépen sorban gyújtogattuk a gyertyákat… egy ideig. Vasárnapi családi ebéd, gyertyagyújtás, meghitt hangulat, mi kell ennél több? Az ünneplésbe az az egészen pici hiba csúszott, hogy az ebéd után mindenki azt gondolta, majd valaki kioltja a gyertyát. Az a pillanat, amikor a szobába beszűrődő hangokban a fenyő pattogását véljük felfedezni, minden, csak nem meghitt. Az adventi koszorú lángokban, rohanás, tűzoltás. A békés családi ebéd katasztrófába fulladt. Még szerencse, hogy a konyhaasztal és anyu szemöldöke épp hogy megúszták a tűz okozta károkat.
Persze a készülődéshez hozzátartozik a mézeskalácssütés, aztán díszítjük is, anyu készíti a habot, én vállalom a díszítést. De a hab túl kemény, aztán túl híg, majd túl darabos. Hogy lesz ebből tökéletes mézeskalács? Égősort is rakunk az ablakra, mert az olyan szép, csakhogy nincs otthon megfelelő ragasztó. Majd megoldjuk egy másikkal. Fél óra sem telik el és az égősor leesik. Sebaj, újra felragasztjuk. Újból leesik. Karácsonyig elszórakozunk ezzel, hacsak valaki nem veszi a fáradságot, hogy megfelelő ragasztót vegyen. Persze senki nem vesz ragasztót, úgyhogy az égősor felragasztása karácsonyig az esti programok része marad.
Nálunk nem csak a karácsonyt megelőző hetek, de maga az ünnep sem egészen a csendről szól, legfőképp amikor úgy döntünk, ideje felállítani a fát. A karácsonyfatalpba való befaragás természetesen a bosszankodás legelső lépése volt, addig az évig, míg nem találtunk egy olyan talpat, amit egyszerűen be kell csavarni a fa aljába. Apu azóta is minden évben áldja azt az embert, aki ezt kitalálta. Természetesen ettől még nem lesz békés a karácsonyfa állítás, hiszen azt szeretnénk, hogy szép nagy fánk legyen, lássa a szomszéd is az ablakból, hogy a miénk a plafonig ér. Csakhogy amíg néhány centit lefaragunk a tetejéből a puha álmennyezet bánja, ahol azóta is egymás mellett sorakoznak azok a kis lyukak, melyek csupán annyit jeleznek: jövőre kisebb fát kell venni. Természetesen bármennyire is igyekszünk, nem lehet titokban tartani a lyukakat, a család többi tagja azonnal észreveszi, és ugye nem kell mondanom, hogy ez a néhány perc sem a békéről szólt nálunk.
Apu elfárad, amíg a fa a helyére kerül, rám marad a díszítés, persze azért a fotelból érkeznek az instrukciók, hogy mégis miért nem másképp teszem fel az égősort, túl sok a piros gömb egymás mellett, és mire mindezzel végzünk, jön az örökös dilemma: hová kerüljenek a szaloncukrok, a fára vagy a fa alá?
Miért akarunk olyan tökéletes család lenni, amelyet a reklámok az arcunkba nyomnak? Miért akarjuk, hogy minden pontosan, időben a helyén legyen, és kifogástalanul el legyen készítve? Mi történik, ha a cipő orra nem az ajtó felé mutat? Vagy ha leég az adventi koszorú, esetleg nem tökéletes a fa? Semmi, legfeljebb lesz mire visszaemlékezni a következő karácsonyon. Ne akarjunk mindenáron megfelelni, egyszerűen élvezzük az együttlétet, a tökéletlenül tökéletes karácsonyainkat! Áldott ünnepeket!
