Ez nagyon kevés az igényekhez képest. Románia továbbra is a közúti közlekedésre koncentrál, mindent egy lapra tesz fel. A légi közlekedés bármennyire is fejlődne, egy ilyen nagy ország mobilitási igényeit aligha tudja kielégíteni. Kombinált közlekedési hálózatok fejlesztésére van szükség, különben Románia egy nagy dugó marad, ahol az áruszállítás és a személyi mobilitás továbbra is akadozni fog, drága lesz, és visszafogja a gazdasági fejlődést. A közúti és a légi közlekedést korszerű vasúthálózat nélkül nem fog sikerülni teljessé tenni. Vagyis a belföldi közösségi közlekedési hálózat vasút nélkül olyan lesz, mint egy féllábú ember. Amellett, hogy a vasúti közlekedés környezetkímélő és kényelmes, elég nagy hálózat is rendelkezésre áll, tehát, alapvetően nem kell új útvonalakat nulláról kiépíteni.
Ennek ellenére a döntéshozók mellőzték ezt a területet. Fejlesztésekre lenne szükség, és ehhez hozzá kell rendelni a pénzügyi keretet, valamint az ehhez elengedhetetlenül szükséges szakmai tudást. A vasút azonban nálunk mostohagyereknek számít, egyetlen kormány sem tekintette prioritásnak 1989 után, aminek az az egyenes következménye, hogy az elavult mozdonyok és pályák folyton akár emberéleteket is követelő balesetekhez vezetnek, ahogyan a minap Galacon is történt. Demoralizált, erkölcsileg és szakmailag megkopott vasutas dolgozóknak kellene a lelket tartaniuk a rendszerben, az utasokban, de a leépülést és a korszerű eszközök hiányát aligha tudják pótolni jóindulattal. Nem várhatunk csodákat, ha a döntéshozók szintjén nem történik szemléletmódváltás.
Egy dologban sikerült előre lépni az elmúlt több mint harminc évben, hogy néhány fővonalat felújítottak. Ennek köszönhetően pár rövidebb távon előnyössé vált vonattal közlekedni. De ezek a vonalak legtöbbször a fővárost kötik össze a Fekete-tenger partjával, vagy a Déli-Kárpátok téli üdülőhelyeivel és Brassóval. Ilyen lehet majd a Kolozsvár-Nagyvárad vonal is, ha sikerül korszerűsíteni. Románia azért is küzd a vízfejűség kórjával, mert az ország fejlődését akadályozza a mobilitás hiánya. Ezért tömörül a gazdasági élet java a nagy regionális központokba és a fővárosba, a bruttó hazai termék megtermeléséből a közlekedési infrastruktúra által gyengén behálózott területek alig veszik ki a részüket. Ott csak akkor lesz érdemes befektetni, ha az áru- és a személyszállítás számára reális alternatívák nyílnak. A gyors szállítás és utazás ma már alapvető követelménye a gazdaságnak. Ott ahol közlekedés van, előbb-utóbb a fejlett gazdasági élet is kialakul. Kolozsvár túlzsúfoltsággal küzd, de ugyanez mondható Bukarestre vagy Jászvásárra és folytathatnám a felsorolást a többi fejlett gazdasági központtal. Ez a zsúfoltság abból is adódik, hogy a beruházások területileg nem oszlanak meg arányosan, mindenki vagy Bukarestben akar jelen lenni vállalkozásával, vagy Kolozsváron, ha Erdélyben akar befektetni. De Brassó, Szeben, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Beszterce Csíkszereda, Székelyudvarhely, Nagybánya vagy Máramarossziget is érdekessé válhatna, ha a személy- és áruszállítás nem lenne annyira lehetetlen. Mert igaz ugyan, hogy Románia a közúti infrastruktúra fejlesztésére koncentrál, de a kistérségek összeköttetése, a megyék közötti közlekedés teljesen leépült 1989 után. Ezért sok települést sem vonattal, sem távolsági busszal nem lehet megközelíteni. Marad a személyi autó, de ezzel nem lehet gazdaságot építeni, ezzel csak növekszik a balesetek száma, az ideges várakozás, a túlzsúfoltság, a környezetszennyezés, egy szóval: csökken az életszínvonal, fékeződik a gazdasági növekedés és egyre több elégedetlen ember hagyja el az országot.
Nem nagy filozófia, mindenki tudja, hogy ez a követendő út, de mégsem sikerül olyan áttörő tervet kidolgozni, amely ha kisléptékben is, de beindítana egy változást. Mintha a vasútról teljesen lemondtak volna az illetékesek, és elfogadták volna, hogy Románia soha nem lesz képes felzárkózni ebből a szempontból a fejlett Nyugathoz. Ez egy olyan seb, amely minden nap fáj nekünk, beleértve azokat is, akik nem használják a közösségi közlekedésnek ezt a Nyugaton divatossá vált ágazatát, a vasutat.
A közutak zsúfoltságát mindenki megérzi, ezért ha életszínvonalat akarunk emelni, akkor ennek egyik biztos útja a vasút fejlesztése. Jó lenne, ha ezt megértené a magánrepülőgépekbe és -helikopterekbe, de főleg a többé-kevésbé luxus személygépkocsikhoz szokott döntéshozók, akik életük jelentős részét ezekben a járművekben töltik. A rendőri felvezetés néha enyhíthet a szenvedésen, de a társadalomban mélyreható változásokat előidézni képes közösségi közlekedési formák kiépítése nélkül aligha lehet olyan kollektív közösségi sikerélményt megteremteni, ami élhetőbbé teszi az országot, és fékezné az elvándorlást. A cél tehát egyszerű, az ehhez elvezető elméleti út is az, a gyakorlat viszont már sokkal bonyolultabb..
