„Az életre keltés csodáját hordozza…”
Megtisztelő felkéréssel találtak meg az elmúlt napokban. Írjak pár gondolatot a Bábszínházi Világnap alkalmából. Nem mintha gondolatmentes lennék, de mégis inkább úgy döntöttem, hogy mesterem, sokunk mesterének Kovács Ildikónak gondolatait osztanám meg ez alkalomból.
Az ő kiadatlan, így sokak számára ismeretlen életműve nem egyszerűen műfaj, rendezéselméleti okfejtések sora, sokkal több annál. Beszél a gyermek tiszteletéről, a bábszínház mágiájáról, annak társadalmi fontosságáról. Híd volt ő, nyelvek, alkotók, művészeti ágak között, s nekünk tanító tanítványoknak kötelességünk ezt a hidat tovább építeni.
Kovács Ildikó (Rohonyi D. Iván felvétele 2003-ban készült)
„A bábozás képzőművészet, kézművesség, életadás, születésmisztérium, világteremtés. Ezért egyedülálló művészet. Ezért tartottam ki mellette minden társadalmi, politikai, szakmai hátrány és nehézség ellenére is; ezért hiszek továbbra is ennek művészi, erkölcsi szerepében, elhivatottságában, az elidegenedett, zavarossá vált XX. századnak a végén. Pedig nemegyszer tapasztaljuk, hogy a bábszínház szó hallatán elnéző mosoly jelenik meg az arcokon, amely a feltételezett játékszernek meg annak a gondolatnak szól: felnőtt emberek és még mindig játszanak.
Mindez összefügg a gyerekeknek szóló művészet megítélésével. Számtalanszor ütköztem bele abba a bizonyos »csak« szócskába: »csak« gyerekszínház, »csak« gyerek, »csak« gyerekeknek szól… Mindez a felnőttvilág közönyét, megbocsáthatatlan érdektelenségét tükrözi, vakságát, amellyel – élen a politikusokkal – nem veszi tudomásul, hogy a gyerek a jövő társadalmának felnőttje, Wordsworth szerint: a gyermek az emberiség apja. Ha pusztán gyakorlati érdekszempontokra volnánk tekintettel, akkor is az lenne a logikus, hogy a társadalom egészségi, erkölcsi, szellemi szempontokból egyaránt maximális figyelmet szenteljen a gyerekvilágnak. De úgy tűnik, hogy közönyösen megyünk el a kézenfekvő, alapvető igazságok mellett, ugyanakkor maximális fontosságot tulajdonítunk a hatalom, a pénz, az agresszió minden megnyilvánulásának. A közöny és az előítélet végigkísérte és kíséri a bábszínház gyermekelőadásait, a színházak és a művészek munkáját.” Pedig a bábszínház:
„ősi, mágikus művészet…
Az életre keltés csodáját hordozza…
Szemünk láttára történő csoda…
Élő kapcsolatot teremt a kisugárzásával,
a velünk született ősi kódok közösségteremtő erejével…
mert a lehetetlenség művészete…
Idő és térbeli szabadság lehetőséget kínál a képzelet szárnyalásának…
Az áttetsző költészet, a bizarr látomások, a képzelet alkotta lények, világok testet öltenek a jelkép erejével…
Alkotó játék. Világteremtés lehetőség! mert tiszta játék
Nem emberre szabott színjáték – bábura szabott játék…
játszani csak ép, egészséges lélekkel lehet,
a gyermeki játék hitével, önfeledt örömével!
Ez a játék nem szól a személyes sikernek, a tapsoknak,
ez a játék közös játékot teremt,
sírást és nevetést, gyermeknek, felnőttnek egyaránt.
Ez a játékhit erő, adni tud
léleknek, szellemnek.
Ébreszt és gyógyít!
Még élő, valóságos játék egy értékzavarodott, pénz, hatalom, agresszió vezérelte, virtuálissá idegenedő beteg világban,
SZERETET SZÍNHÁZ!”
Kovács Ildikó, bábrendező 1928–2008
KOVÁCS GÉZA
(Borítókép: Kovács Géza, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház igazgatója. Fotó: Vaskarika)
