Ormos Máriát december 8-án, vasárnap érte a halál. Ormos Máriát a Magyar Tudományos Akadémia saját halottjának tekinti, temetéséről és búcsúztatásáról a család később gondoskodik – közölték.
A történész a 20. századi magyar és egyetemes történelem neves kutatója, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Modernkori Történeti Tanszékének professor emeritája, korábban az egyetem rektora és a kar megbízott dékánja volt.
Ormos Mária 1930. október 1-jén született Debrecenben. A Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma Debreceni Egyetem) történelem-magyar szakán 1952-ben szerzett tanári diplomát, az intézményben tanársegédi állást kapott. 1953-tól a Szegedi Tudományegyetem tanársegédje, majd adjunktusa volt, onnan 1957-ben fegyelmivel távolították el. Ezután egy évig a Magyar Országos Levéltárban segédmunkásként dolgozott, majd általános iskolában tanított. 1960-tól az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének felelős szerkesztője, 1963 és 1984 között a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, majd főmunkatársa volt. 1982-től tanított a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen, 1984-től egyetemi tanár, 1984 és 1992 között az intézmény rektora, 1996 és 2000 között a Bölcsészettudományi Kar megbízott dékánja, 2000 óta professor emerita volt. 1968-ban védte meg a történettudományok kandidátusi, 1980-ban akadémiai doktori értekezését.
A Magyar Tudományos Akadémiának 1987-től levelező, 1993 óta rendes tagja volt, a párizsi Európai Művészeti és Tudományos Akadémia is felvette tagjai sorába. 2002 és 2005 között ő volt az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályának elnöke, a Századok című szakfolyóirat szerkesztőbizottságának elnöke is volt.
„A történelem magunk mögött hagyott árnyék” – jellemezte tudományterületét a történész, akinek fő kutatási területe a 20. századi magyar és egyetemes történelem volt, különös hangsúllyal az európai szélsőjobboldal történetére. Részletesen elemezte a nemzetközi kapcsolatokat, a világháborúkat lezáró szerződéseket, a diktatúrák szerkezetét, működésmódját, a diktátorok személyiségének összetett voltát, az eszmetörténet kérdéseit. A történelem, a kultúra és az egyén sokrétű összefüggése érdekelte, eszmetörténeti kutatásaiban annak bemutatására törekedett, hogy az eszmékből mi és hogyan valósult meg a gyakorlatban. Műveiben oknyomozó, forrásfeltáró munkával, alapos levéltári kutatások után rajzolt képet a vizsgált korszakról.
Mintegy 350 tudományos publikációnak volt szerzője vagy társszerzője, ebből harmincnál is több könyv, monográfia és több mint húsz könyvfejezet. Munkáit elsősorban magyar, francia, német és angol nyelven adta közre.
Tudományos munkássága kezdetén Franciaország 20. század eleji történetét kutatta, később több monográfiában foglalkozott Adolf Hitler és Benito Mussolini életével, a Trianont követő magyarországi történelemmel.
Munkáságát 1984-ben Akadémiai Díjjal, 1995-ben Szent-Györgyi Albert-díjjal ismerték el. Ugyancsak 1995-ben vehette át a Széchenyi-díjat a 20. századi magyar és egyetemes történelem kutatása terén kifejtett munkásságáért, a felsőoktatásban betöltött szerepéért. 1996-ban Pécs díszpolgára lett, 2001-ben Pulitzer-emlékdíjat és Deák Ferenc-díjat kapott. 2003-ban lett a Hazám-díj és az Arany János-díj, 2004-ben a Grastyán-díj birtokosa. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést 2008-ban nyerte el, abban az évben lett a XIII. kerület díszpolgára is. 2010-ben Radnóti Miklós antirasszista díjat kapott.
