A köztudatban főként a legsúlyosabb, az 1849. január 8-i pusztítás ismert, amikor a betörő móc seregek, élükön Axente Severrel és Simion Prodannal, elpusztították Nagyenyedet és annak védtelen lakosságát, azonban ezt a tragédiát sok másik előzte meg.
A szenvedések sora a tatárjárással kezdődött, majd a IV. Béla általi újjáépítésnek köszönhetően, ismét virágzásnak indult a város. Pár emberöltő múltán már ismét fegyverek ropogtak a városfal körül: 1551-ben Martinuzzi Fráter György katonasága ostromolta a várost, azonban a templomerődbe zárkózott nemesi rendeknek sikerült magukat megvédeni. Nem sokkal később, 1600 szeptemberében Vitéz Mihály havasalföldi vajda csapatai dúlták fel a várost, majd a következő évben Básta György pusztította azt.
A következő súlyos veszteség II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjárata után következett be, amikor az őt üldöző török-tatár seregek megtámadták a várost, felperzselték a lakóházakat, majd a templomerődöt is megostromolták.
Évtizedekig tartó helyreállítás kezdődött ismét, de a Rákóczi szabadságharc idején, 1704-ben Rabutin generális parancsára, Tiege generális március 16-án megtámadta és felégette a várost.
Nagyenyed fekete márciusának eseményeit Tóth Tibor lelkipásztor ismertette Muzsnai László Nagyenyed és református egyháza című műve alapján, amelyre az istentiszteletet követő megemlékezésen került sor a Sétatéren található Diákemlékműnél.
Az 1704-es pusztulást Pelsőczi Kovács János, a későbbi református püspök szemtanú leírásából ismerjük, Muzsnai is őt jelöli meg forrásként. A szerző szerint a Rákóczi-féle szabadságharc kezdetén Enyed nagyon óvatos volt, mert a város tele volt német katonasággal. Amikor azonban Thoroczkay István kuruc generális 1704 tavaszán seregével megszállotta Enyedet és a lakosságot elkezdte felesketni Rákóczi hűségére, az enyediek érezni kezdték, hogy baj lesz. Elvonulása után, Thoroczkay felégette Tövisen az Apor-kúriát, majd visszavonult Marosbogátra. Itt hagyott megbízottja, Balkó László elfogott Enyeden egy labanc kémet, egy szászsebesi ácsmecstert, és elküldte Thoroczkaynak, aki levágatta az orrát és a felső ajkát. Ennek hírére, a felbőszült Rabutin generális megparancsolta Tiege ezredesének, hogy példásan büntesse meg a várost.
Tiege azonnal megindult Enyed ellen lovas és gyalogos katonasággal, és seregéhez sok prédaleső csőcselék társult. 1704 március 16-án, virágvasárnap hajnalban érkezett meg a városba és azonnal megostromolta a várat, ahova utolsó pillanatban menekültek be a megrémült polgárok. Közben a gyalogosok gyújtogatni és rabolni kezdtek, a lovasok pedig arra ügyeltek, hogy ne lehessen menekülni. Idézett művében Muzsnai László így írja le az eseményt: „A kétségbeesett polgárok professzorokból és papokból álló küldöttséget menesztettek Tiege elé, aki azonban a kapott parancsra hivatkozva hajthatatlan maradt, s végül is, midőn már a templom és a torony teteje is lángba borult, csupán annyi kedvezményt nyújtott, hogy a békés lakosok vonuljanak át a Kollégium udvarára, ahol, ha csendben maradnak, nem lesz bántódásuk. Majd pedig a katonáinak adott egy óra szabad prédálás leteltével csapataival elvonult (...) A tűz azonban átterjedt a Kollégiumra is (...) és a vérszemet kapott tömeg az oda menekült polgárokat is fosztogatni kezdte, mire az Őrhegyre vonult diákság és polgárság kétségbeesett védekezésbe kezdett (...). A kifejlődő véres harcban megfutamították, majd üldözni kezdték a zsákmányát menteni akaró ellenséget, a monda szerint szinte Décséig űzve a menekülőket, ahol a patak partján még 1850 után is mutogatták a diákok által földbe szúrt két fűzfakaróból kinőtt öreg fákat, amelyeket Jókai olyan szépen megörökített ismert elbeszélésében”.
A néhány órás egyenlőtlen küzdelemben szinte az egész város elpusztult. Sokan bennégtek a házaikban, vagy sokakat rejtekhelyükön fojtott meg a füst. Mintegy kétszáz áldozata volt a tragédiának, köztük tizennyolc diák, akiket másnap a kollégium udvaráról temettek el egy közös sírba a Kápolnadombon. A labanc támadást követő napon Kolozsvári István, Pápai Páriz Ferenc és Enyedi István professzorok az elesett diákokat a városból Miriszló irányába vezető utca végében helyezték örök nyugalomra, ahol ma a Diákemlékmű áll.
Tóth Tibor lelkipásztor hozzátette: a megpróbáltatások Tiege visszavonulása után is folytatódtak. A mindenüktől megfosztott lakosok, a diáksággal együtt, Torockóra menekültek és hónapokon át ott maradtak. Mindez a nagy megértést mutató torockóiaknak köszönhetően vált lehetségessé, akik mindent megtettek azért, hogy elviselhetővé tegyék sorsukat, még azt is megengedték, hogy a helyi unitárius templomban református istentiszteleteket tartsanak és halottaikat saját papjuk által temessék el. Csak nyáron, aratás idején tértek vissza, amikor elkezdődött az újjáépítés keserves munkája. A templomot is rendbehozták, az idős Bajcsi András lelkész pedig megható gyászistentiszteletet tartott, amelyen megfogadták, hogy minden évben megemlékeznek a tragédiáról. Muzsnai szerint „a gyülekezet erős fogadással kötelezte el magát arra, hogy a pusztulás emlékére örök időre megünnepli a virágvasárnapot, valamint az 1658. Évi tatár-veszedelem évfordulójára az István király napja utáni vasárnapot (...). A fogadásról készült jegyzőkönyvet aláírták férfiak és nők, az utódok nevében is kötelezve magukat ezek megtartására.” Tudomásunk van arról, hogy még az 1880-as években is az enyediek megtartották a fogadalmukat.
Nagyenyed újjáépítése lassan haladt a még évekig eltartó harcok miatt. 1707-ben, amikor az Erdélyből visszavonuló, meggyengült kuruc sereg Enyeden áthaladt, sok fegyverforgató embert vittek magukkal, de a tekintélyesebb férfiakat, sőt a kollégiumot sem akarták az előretörő labancok kezére hagyni, hanem arra kényszerítették őket, hogy velük tartsanak, a híres Pápai Páriz Ferenc és Enyedi István professzorok is csak bő két hét múlva térhettek vissza. Közben a kiürített városba bevonultak Rabutin generális seregei, a hozzájuk csatlakozott csőcselékkel együtt, feltörték a kollégium pincéit, ahol nemcsak az iskola, hanem a városlakók értékei is el voltak rejtve és ezek mind megsemmisültek.
A város helyrehozatala csak az 1711-es szatmári békekötés után folytatódhatott nagyobb tempóban, de azt is akadályozta az 1718-as nagy szárazság és ínség, majd az 1719-es, egész Erdélyen végigvonuló pestisjárvány, amelynek Enyeden a lakosság fele esett áldozatul. A kollégium diáksága ez időben a felenyedi erdőkbe vonult vissza a veszély elől, ott folytatták a tanítást, és szerencsére megmenekültek. Az újjáépített város aztán 130 évig fejlődhetett, 1849-ig, amikor ismét a földdel tették egyenlővé Avram Iancu seregei.
A történelmi tények ismertetése után Tóth Tibor lelkipásztor kihangsúlyozta: „Elhangzott ma a templomban, hogy Jeruzsálemben maradt egy csonka falmaradvány, azóta is tövében sírnak az emberek. Itt megépült, újjáépült a kollégium, a templom, a polgári házak, és ezért legyünk hálásak Istennek, hogy mindig megadta az erőt az újjáépítéshez, azért, hogy a házakban családok, a templomban hívek, a kollégiumban diáksereg éljen.”
Id. Ladányi Sándor, nyugalmazott enyedszentkirályi lelkipásztor, Isten különös kegyelmének tartotta azt, hogy ma itt Enyeden magyarként megállhatunk annyi súlyos tragédia után is, és arra hívta fel a figyelmet, hogy bár Jókai Mór romantikus elbeszélésében, A nagyenyedi két fűzfában a város megmenekül, a valóságban – sajnos – nem ez történt.
A lelkipásztor szerint a rettenetes pusztítást Jókai – a művészet szabadságával élve – egy olyan köntösbe öltöztette, ahol „nem mi voltunk a vesztesek, hanem a nyertesek”. Nyilvánvalóan a mű egy olyan korban íródott, amikor az írónak a tollából lelkesítő mű kellett megszülessen az amúgy is sokféleképpen megpróbált nemzet számára. Az igazság a nagyenyedi két fűzfa történetéről mindössze annyi, hogy valóban 1704 virágvasárnapján történt az iszonyatos vérengzés, viszont a többi csak legenda, noha Muzsnai László szerint Marosdécse határában ténylegesen volt két fűzfa, amelyek a fűzfadorongokból eredtek, még Székely Mihály enyedi festőművész is megfestette őket.
„A két fűzfa legendája és a valóságos történet minket, enyedieket arra tanít, hogy soha többé ilyent és ehhez hasonló eseményeket ne engedjünk meg. Negyedik alkalommal pusztult el akkor Enyed, következett a Horea-lázadás, az 1849-es vérengzés, és mindezek csak azért voltak, hogy innen a népet elpusztítsák, minket, magyarokat. Pestisjárvány, török- és tatárdúlás, a labancoknak a vérengzése, az ellenünk fellázított népharag se tudott lerontani rajtunk, és noha a város tele volt temetetlen hullákkal, kiégett házakkal, az enyedi magyarságnak mindig volt hite, ereje, hogy újból felépítse a hajlékokat és újból megépítse az istenházát, újból vessen és arasson, a kollégium épületébe diákokat küldjön, hogy ez a nemzet megmaradjon és éljen.”
A rendezvényen közreműködött a 121. Bethlen Gábor cserkészcsapat. A megemlékezés a Diákemlékmű megkoszorúzásával ért véget.
A hősi halált halt diákok emlékműve ma is egyik fontos mementója az enyedi magyarságnak. A hagyomány szerint nem sokkal a tragédia után a sírhant fölé emeltek egy kápolnaszerű síremléket, Püspöki Péter, Alsó-Fehér vármegye főbírója, a kollégium volt diákja kezdeményezésére, akinek az volt a kérése, hogy majd őt is oda temessék el. Szilágyi Farkas állítása szerint azonban a kuruc diákok hantjának helye ismeretlen; az emlékhelyként leírt kápolna voltaképpen Püspöki Péter családi sírboltja volt.
Ez az első emlékjel, a kápolna, az idők során elromosodott. Az új, ma is álló Diákemlékmű állítását a régi kápolna helyén a kollégium Ifjúsági Önképző Köre kezdeményezte 1895-ben, felavatását az 1896-os millenniumi ünnepségek időszakára időzítették.
A román hatalomátvételt követően többször megrongálták: oltárkövét feldöntötték, kupoláját leverték, első felújítása 1972-ben történt meg, a kollégium fennállásának 350. évfordulóján, a második restaurálást 2010 tavaszán végezték el.
A Diákemlékmű Nagyenyed legrégebbi köztéri emlékműve, tervezői Király és Zyzda építészek, kivitelezői Klösz József és Bertha Mihály kőfaragók voltak. Klasszicista stílusban épült, mauzóleumszerű, négy oszlopos szerkezetű homokkő építmény. Az oszlopok egy négyszögletes kupolát tartanak, amely egy oltárkő fölé magasodik. Az oltárkő lapján egy babérkoszorúval körbefogott könyv domborműve látható 1704. III. 16-os keltezéssel. A latin felirat fordítása: A Bethlen-kollégium diákjai a vérhullatás legfelsőbb törvényének engedelmeskedve nyugszanak itt, 1704. március 16. A kőasztal oldalán található márványlapokra tizennégy kollégiumi hős diák nevét vésték, latinosított változatban.
