Erről a legendáról szól Cseke Péter könyve, a szerzőtől megszokott alapossággal és hangyaszorgalommal megírt Beckett Erdélybe jön című könyv (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2021). Emlékszem, egy szatmári konferencián egy magyarországi illető azt mondta, „Camus-nél és Sartre-nál mélyebb” Páskándi. Ez az összehasonlítás azonban túlságosan felületes, még ha netán igaz is lenne. Az azonban tény, hogy Páskándi abszurdoidokat is írt, s egész életében érdekelte a világnak ez a látása és láttatása.
Az erdélyi magyar abszurd mindig a valóságon alapul – ez a hátránya is. Aki a Duna-csatornánál gyűjtötte tapasztalatait, az nem mindig tudott már az ember létbe vetettségére gondolni, az emberére általában, inkább a maga egyéni sorsát emelte példaértékűvé, s így elvesztette az abszurd lényegét.
Cseke Péter munkája feltárja azokat az időket, amikor még Erdélyben nemcsak hogy mindenki ismert mindenkit, hanem mindenki be is mutatkozott mindenkinek, és törődött is mindenkivel. Másfajta szocializáció képei villannak fel a kötetben, s ennek az az egyik jellegzetessége, hogy a szövetminta sokkal erősebb, mint manapság. Ez a diktatúra következménye, de attól még rokonszenves, ahogy Kántor Lajos és Köllő Béla, Török István és Csíky András, Kölönte Zsolt és Dávid Gyula, K. Jakab Antal és Panek Zoltán együtt vannak, együtt alkotnak, együtt gondolkodnak, együtt próbálnak valamit megmozdítani a világban.
„A líra együtt fogan a nyelvvel, egy szinte új nyelvvel: az egyszeri kifejezés anyanyelvével – fejtette ki 1970-ben Panek Zoltánnal folytatott beszélgetéssorán (Páskándi). – Személyes, alanyi és mégis elvont nyelv ez: a meglévő nyelv párlata. Az epika nyelve empirikusabb és eklektikusabb is” – olvashatjuk a 67. oldalon. Nagyon jellemző, hogy a gondolatok párbeszéd során fejlődnek ki, s hogy a szövegnek az a címe: Beszélgetés barátommal Károli Gáspárról.
Azokat az időket is feltárja ez a munka, amikor elnézést kellett kérni, hogy valaki az abszurdra gondol: „Én nem igenlem az abszurdot, nem is kerget kilátástalanságba, de tudomásul veszem azt is, hogy egyetlen fegyverem van ellene; a precizitás: az értelem indulata.” (125.) Éles szellemi kihívás abszurd műveket írni olyan közösségben, amelynek reményre van szüksége. Már a közösség szónak az erdélyi világban megterhelt vonzata sem tesz jót az abszurdon való gondolkodásnak.
Így hát a „Beckett Erdélybe jön” kifejezésnek földrajzi tartalma is van a metaforikuson túl. A kopasz énekesnő vagy a Godot-ra várva nem a közösség reménytelenségét fejtegeti, hanem az emberét, akinek nincs már Istene. Nem véletlen, hogy a nagyszerű kísérletek után-közben Páskándi történelmi drámákat kezdett írni: a Vendégségtől vagy a Tornyot választoktól sokkal nagyobb sikert várhatott – meg is kapta.
Cseke Péter kötete „Páskándi Géza második alkotói korszakát” elemzi, az 1963 és 1973 közötti időszakot, de nagy erénye az említettek mellett az is, hogy fényt vet mindenre, ami ennek az írónak az életében és művében történt. A tizennégy fejezet, Az élő klasszikus mibennünk című összefoglaló és a Függelék egy monográfia egyik kötete, tulajdonképpen egy meglévő tárgy megtisztítása.
