Nagybátyáim is rendeltetésszerűen használták az újságot: írtak bele. Ők főként a Hargita napilapba, kulturális és közéleti cikkeket, vagy akár sporttudósításokat. Az újság természetes része maradt azóta is a hétköznapjainknak. Nem tudok visszaidézni olyan időszakot, hogy ne lett volna valamilyen újságelőfizetésünk ‒ és ez így van mind a mai napig. Újdonságként a reggelente érkező Szabadság mellé megjelent időközben az életünkben néhány online lapra való rendszeres előfizetés is. Az viszont továbbra is megnyugtató rituálé számomra, ahogy végiglapozhatom a nyomtatott lapot, egyben láthatom azt, ami egynapi jól szelektált történés a világban. Így sok olyasmi a szemem elé kerül, amire online változatban nem kattintanék rá, mert valószínűleg nem is keresném. Az újságolvasás a jól ismert lapozó, napkezdő gesztusok és a váratlanság szép ötvözete.
A Szabadsággal olvasóként 1994 táján kerültem napi szintű kapcsolatba ‒ mióta Kolozsváron élek. Létezése számomra sokáig egyszerű evidencia volt, meg se kérdőjeleződött bennem, hogy Kolozsváron esetleg ne lenne magyar nyelvű helyi napilap. Az utóbbi években, ahogy evidenciának tetsző dolgok dőlnek meg sorra, a Szabadság léte csak felértékelődött a szememben. Olyan értékként kezdtem gondolni rá, amelynek létezése korántsem magától értetődő, hanem ezért folyamatosan tennie is kell azoknak, akik számára fontos a létezése. A napilap 1989-es elindulásának történetét is egyre inkább megismerve Kántor Lajos, Tibori Szabó Zoltán és mások beszámolói alapján, a magától értetődés lehetőségének a feltételei is nyilvánvalóvá váltak. Valakiknek 35 évvel ezelőtt meg kellett hozniuk bizonyos döntéseket, kockázatokat vállalniuk, cselekedniük ‒ és nem fellobbanásszerűen, hanem következetesen, sok energiát mozgósítva, hosszú távra tervezve. Irodalomtörténészként gondolkodva erről, ezeknek a gesztusoknak, tetteknek a nyomai is egyre jelentősebbnek tűnnek.
A Szabadság legfontosabb erénye, amellett, hogy a helyi hírközlési funkcióját pontosan és professzionálisan tölti be, számomra az, hogy nem a vélemények kizárólagosságának, hanem a vélemények ütköztetésének a terepe. Ez, a sajtó kortárs átalakulásait követve, ugyancsak nem tartozik mára a magától értetődő dolgok közé, ennek fenntartásáért tenni kell dolgokat, döntéseket kell hozni. Ha azt próbálom felidézni, hogyan voltak jelen az idők folyamán a lapban számomra fontos értelmiségiek, Dávid Gyulától és Szilágyi Júliától Kántor Lajosig, Cs. Gyimesi Éváig, Horváth Andorig sokan, akkor arra is gondolok, hogy a lapkoncepció épp az ilyen színvonalú megszólalásokban tudott mindig is kirajzolódni. Szándékosan nem említem ezúttal név szerint a lap belső munkatársait, újságíróit, akik ugyanebben a szellemben írták és írják a lapot. A lap élő volta végső soron a naponta a szerkesztőségben jelenlévő újságírók és a városi közösség párbeszédében mutatkozik meg.
Lászlóffy Csaba Tetőn című kulturális rovatának emléke, a Campus diákmelléklet évről évre megújuló lendülete, a lap harmadik oldalán olvasható véleménycikkek, a hétvégi, elidőzősebb olvasmányok ‒ számomra talán ezek jelentik a Szabadság-alapélményt. Bízom benne, hogy még sokáig olvashatom, követhetem a lapot, és remélem, hogy a fentebb említett párbeszédnek is még sokáig részese maradhatok.
