Gesztusok
Szomorkás, szeles péntek délután. A helyszín: Stuttgart városa. A villamosmegálló felé igyekszünk. Ölemben a kis kétévesünk, a szinte nagy nyolcéves lányunk az apja kezét fogja. 7 perc múlva érkezik a jármű, mutatja a kijelző. Öt-hat ember várakozik. Mindenki magában. Egyetlen fedett hely, ahol két ülőhely van. Két férfi ül rajtuk. Egy kissé kócos, őszes hatvanas, tejeskávé barna színű vászon kabátban, mellette egy jólfésült húszas éveit vidáman taposó vöröses, széldzsekiben.
Alig kerülünk egymás látókörébe, szó nélkül felállnak, átadva a helyüket.
Szégyellném nem elfogadni. A széltől védő burok melege sem elegendő ahhoz, hogy ne gondolkodjak el azon, hogy vajon nálunk, a mi országunkban mindez miért nem ennyire magától értetődő?
A másik vonalon a villamos lassan indul el. Kizökkent a gondolataimból. Látom, a kisfiam teljes erejéből, teljes mosoly arzenállal integet. Követem a tekintetét. Egy fehér hajú néni int vissza neki. Nem csak úgy, udvariasságból, mintha valóban ismernék egymást. Mosolyra görbül minden szemfüles jelenlévő szája a megállóban és a villamoson is. Mintha melegebb lenne…
A stuttgarti városi könyvtár
A város egyik nevezetes, kihagyhatatlan látnivalója, építészeti kuriózum. Este kilenc óráig lehet látogatni. Mi alig tíz perccel zárás előtt nyitjuk meg ajtaját. A két filmbe illő biztonsági őr szeme meg se rebben. Csodálkozom.
Lifttel megyünk a nyolcadik emeletre.
Az első könyv, amin megakad a szemem, az egyik kedvesebb szerzőmé. Naná, hisz német. De akkor is, mekkora esély volt arra, hogy ez egy szempillantás alatt megtörténjen. Kiráz a hideg. Megkérem Évát, vegye le a polcról az egyik könyvét. A nagymamám azt üzeni, bocs. Ez volt az első olvasmányom tőle, a 2016-os évem meghatározó műve. Épp Bánffyhunyadról utaztam Kolozsvárra a vonattal, amolyan szupergyors vonattal. Egykedvűen kezdtem olvasni, tíz perc múlva meg hulltak a könnyeim, rá pár percre hangosan nevettem. A szemben ülő fiatalember hang nélkül változtatott ülőhelyet. Megértettem.
Néztem, forgattam imádott szerzőmnek – akinek a neve: Fredrik Backman – egy másik kedves művét, Az ember, akit Ovénak hívnak címűt, annak német, eredeti változatát. Kértem Évát, készítsen fényképet.
Átszellemülten sétáltam a nyolcadik emeletről a hetedikre. A könyvtár szinte teljesen üres. Hét perccel zárás előtt ez nem is lepett meg. Jobbra egy pár olvasott egy könyvet. A harmadikon egy idős férfi homlokát súrolva kutatott valami után, sebesen jegyzetelve. Tőle nem messze balra két fiatal nő olvas. A tér kihaltáságának meghittsége tiszteletünkre. Felemelő.
Építészeti kuriózum a városi könyvtár. Fotó: Ádám Éva
Lifttel megyünk le a második emeletre.
Meglepetés – szorítja meg izgatottan a lányom kezét Éva.
És kilépünk a gyerekrészlegen. Pontosíthatok: a gyermekemeleten. Egy teljes emelet csak a gyerekeknek. Azonnal el is tűnnek az enyémek. Még három perc van zárásig.
A könyvtárosnő pakolgat. A tér közepén lévő nagy kockákból rakja épp helyre a könyveket. A dallamos magyar nyelvünk mosolyra készteti. És robog is a kicsi egy nagy képeskönyvvel. Éva mesét olvas neki, hisz van időnk, még van két percünk. Hihetetlen, nézek körül. Nagy színes, puha tér, a széleken felfedezhető kis kuckókkal, ahol egyedül is lehet lenni, jegyzetelni, rajzolni is van mód.Társasjátékozni. Meglátom a picik sarkát, fajátékokkal.
Indulnunk kéne. De nem enged a gondolat. Hogy mennyire másképp is lehetne nevelni őket. Mennyi más lehetőség, hányféle út…
Nincs mit tenni, holnap visszatérünk…
(Borítókép: Meseolvasás a könyvtárban – Éva és Zsombor. A szerző felvétele)
