Villámvignetták
Volt egy kötelező meg egy szabadon választott szöveg, azokat kellett felolvasni, ha jól emlékszem, két fordulóban. Mert Szombathelyen és Győrött, ahol jártam, több napos volt a verseny, két napig izgultunk és beszélgettünk a kísérő tanárokkal, míg végül a nyertesek megdicsőültek. Műsorvezetők és egyebek lettek belőlük, például Banner Gézából és Pachmann Péterből, meg lelkészek és tanárok és mindenfélék.
Bolla Kálmán, Wacha Imre és más ilyen nyelvművelők ültek a zsűriben, itthon pedig színészekkel is készültünk, emlékszem, ahogy Bács Miklós adott néhány tanácsot a büfében. És régi ismerősökkel találkoztam a vonaton, például a teológiáról egy olyan fiú jött el egyszer, akivel tizenkettedikes koromban egy váradi szavalóversenyen találkoztunk; később lelkész lett valahol, elég különc figura.
Nem nyertem Kazinczy-díjat, ahogy korábban országos magyar olimpián sem voltam soha, ezért szégyelltem is magam eleget. De aztán segédzsűriként magam is részt vehettem egy országos olimpián, és nagyon megértettem, hogyan működik. Illetve hogy akkor hogyan működött.
Ijedelmek között lavírozok
Az egyetemen két alkotó társaság alakult. Mindkettőhöz szerettem volna közel kerülni, úgy szomjaztam, hogy valakik között valaki legyek, de az egyik túlságosan zártnak tűnt, a másik túlságosan menedzsernek és macsónak. Vagy nem is zártnak, kompaktnak inkább. Amikor viszont részt vállalhattam volna egy alapítvány létrejöttében, megijedtem, visszaléptem. Ezek a furcsa megijedések végig kitartottak, és engem legalább annyira meglepnek, mint mást.
Talán egyszerűen arról van csak szó, hogy nem tudok huzamosan részt venni semmiben. Egy napi- vagy hetilap elindítása, egy színházi előadás létrejötte, egy beszélgetéssorozat, az igen, de hogy évekig ragaszkodjam valamihez, az ritkán fordul elő. Ilyen voltam már akkor is, gondolom most. Ezért dolgozom egy szépirodalmi folyóiratnál, tulajdonképpen teljesen szabadon. De hát az is lehet, hogy még nem találtam meg az igazi alkalmat.
Mindenesetre az egyik csoport, az Éber, kiadta az Árnyékhatár című folyóiratot, és ez körülbelül úgy robbant bennem, mint egy lelki Hirosima. Alaposnak, átgondoltnak, jól szerkesztettnek éreztem, olyan eszmények képviselőjének, melyek közelébe én is vágytam. Az Előretolt Helyőrséget jóval kevésbé, furcsán elcsúszott irodalmi érték és menedzselés aránya, holott az utóbbit már akkor sem éreztem megvetendőnek, és most sem érzem annak. Azt is hozzá kell tennem, hogy ezt nem úgy értem, hogy ne lettek volna tehetségesek, akik csinálták, ha nem is mind, és nem is egyformán. Az Árnyékhatárban azonban éppen az volt a lenyűgöző, hogy a készítői mind magas színvonalúak voltak a maguk területén.
A Hamvas-imádat is akkortól datálódik, bár jóval óvatosabban űztem, mint az Éber, amely teljesen odavolt abban az időszakban. Hamvast azóta is nagyon szeretem, az Arlequin című esszéje alapolvasmányom volt, és az esszéi általában elvarázsolnak, közéleti tartását, illetve inkább Weöresre is ható szabadságát rendkívüli módon becsülöm, ellenben lendületesen elmondott apodiktikus állításai nagy részét most már gyanakvóan kezelem. Talán nem is vagyok más, mint az a gyanakvó, aki arra vágyik, hogy végre azonosulhasson valakivel.
