Te mit tennél?

Folyamatban a vizsgálat Alfred Bulai, a bukaresti Politikatudományi és Közigazgatási Egyetem professzora ellen, aki hosszú évek óta több diáklányt is szexuálisan zaklatott; közel húsz áldozat vallott a korábbi bántalmazásokról. Mindamellett, hogy gyomorforgatóak azok a tettek, amelyeket a professzor az évek során véghezvitt, engem személy szerint az is elképeszt, hogyan maradnak titokban az ilyen zaklatások ennyi időn át. Mennyire lehet a társadalomnak része abban, hogy csak hosszú évek múltán, vagy rosszabb esetben talán sosem derül fény a szexuális bűncselekményekre? És miért a bántalmazó az, aki általában nyer, és az áldozat pedig veszít?

Tény, hogy ha valakit bármilyen módon szexuálisan zaklatnak, bántalmaznak, nem szereti azt újra és újra felidézni, nem kívánja bárkivel megosztani, azt pedig különösen nem, hogy a figyelem középpontjába kerüljön, és mindenki arról beszéljen, hogyan és milyen kellemetlenségeket kellett átélnie. Egy-egy eset olyan traumatikus, hogy az áldozat csak segítséggel fogja tudni eldönteni, mi a következő helyes lépés: cselekedni vagy hallgatni. Az utóbbit sosem kellene, de a következményektől, a megbélyegzéstől való félelem nagyon sok áldozatot visszatart. Ami nagy hiba! 

A már megtörtént szexuális visszaélések ugyanis további hasonló cselekedetekre sarkallják az elkövetőt azzal, hogy látja: megúszhatja szárazon. Az áldozat jellemzően magát hibáztatja, bűntudata van, azt hiszi, ő tehet arról, ami történt, és inkább nem beszél az esetről, illetve a kellő jogi lépéseket sem teszi meg. Ez mind az elkövető javára szolgál. 

Éppen ezért kulcsfontosságú lenne az oktatás és a tudatosság növelése a szexuális bántalmazások elleni harcban. A társadalom hozzáállása egy adott témához nagyon meghatározó lehet abban, hogy milyen módon kezeljük az ilyen helyzeteket. A tapasztalat az,  hogy a szexuális bántalmazást még mindig kényelmetlen tabutémaként kezeljük, amiről nem lehet csak úgy bárhol, bármikor beszélni. Ha mégis, akkor is csak nagy vonalakban említjük meg, hogy tenni kell ellene, de aztán valójában nem tesz senki semmit. Vagy legalábbis nem úgy, ahogyan kellene. Sajnos, amíg ehhez a témához ilyen hozzáállást tanúsítunk, nagyon sok olyan áldozat lesz még, akik a Bulai-esethez hasonlóan inkább csendben maradnak, és egyedül próbálnak megküzdeni azzal, amit átéltek.

Nem arról van szó, hogy el kell poénkodni a témát, vagy ki kell állni a nagyközönség elé és elmesélni mindenkinek, mi történt, hanem arról, hogy a szégyen és az ítélkezéstől való félelem miatt, amelyet az áldozat ilyenkor átél, nincs bátorsága megosztani a történteket még a családdal vagy barátokkal sem. Így pedig nagyobb az esélye annak is, hogy külső támogatás nélkül az áldozat inkább hallgat, és az elkövetőt soha nem fogják felelősségre vonni.  Fontos tehát, hogy elmondjuk másoknak is, mi történt, ugyanis, ha titokban marad, lehetőséget adunk az elkövetőnek, hogy egyre több áldozat életét tegye tönkre, mint ahogyan az a bukaresti professzor esetében is történt.

A téma tehát nagyon is komoly, éppen ezért fontos úgy beépíteni a köztudatba, hogy erről bárki merjen beszélni, elmondani a véleményét és, ha úgy érzi, ossza meg történetét másokkal is anélkül, hogy attól kellene tartania, megbélyegzik.

Ezért már gyermekkorban meg kellene tanítani – persze olyan formában, ahogy azt a gyermeki lélek elbírja –, hogy vannak egészséges határok a testével kapcsolatban, amelyeket másoknak tiszteletben kell tartania, és ha úgy érzi, hogy valaki ezt a határt átlépte, azonnal beszéljen róla. Ha bizonyos dolgokhoz már gyermekkorban hozzászokunk, sokkal természetesebbnek tűnik felnőttként is. Ha a család, a környezet azt érezteti a gyermekkel, hogy bármit elmondhat, akkor minden bizonnyal hasonlóképpen működik majd felnőttkorban is. 

Ezt kellene folytatni a fiatalok körében is. De nem csak úgy, hogy néhány évente egy előadó fél óra alatt felületesen elmond néhány általánosságot a bántalmazásról, miközben a hallgatóság fele a telefonját nyomkodja. (Tisztelet a kivételnek!) Ezeknek az előadásoknak interaktívaknak és rendszereseknek kellene lenniük. Beszélni kellene arról, hogyan kezeljük az ilyen helyzetet, hiszen ellenkezés hiányában a zaklatás gyakoribbá, sőt durvábbá is válhat. Beszélni kellene a megelőzésről, hogy lehet-e egyáltalán, és ha igen, hogyan. Beszélni kellene, hogy felismerhető-e időben a bántalmazó, és ha igen, miről. Beszélni arról is, hogyan kezeljünk másokat, akikről megtudjuk, hogy szexuális bűncselekmény áldozatai voltak. Beszélni az áldozatnak a jogairól, ilyen helyzetben hogyan tudja azokat érvényesíteni.

A szexuális bántalmazás elleni küzdelem nem csupán az áldozatok és a jogi rendszer feladata, hanem mindannyiunk közös felelőssége. A hallgatás és a szégyen eloszlatása az első lépés afelé, hogy valódi változást érjünk el, ezáltal pedig biztonságosabb és igazságosabb társadalomban élhessünk.