Később néha még „összefutottunk”, amikor vendégségbe jártam, de esztendők teltek el, amikor a gazdája megkért, hogy vegyem örökbe. Elsőre rögtön igent mondtam, viszont nem mertem egyenesen hazavinni, amíg nem teremtek neki megfelelő körülményeket. Így egy hetet még eltöltött egy másik helyen, aztán vittem csak haza. Gyalog tettük meg a háromutcányi távolságot úgy, hogy a kezemben vittem (gondolom, a szembejövő járókelők nem kis meglepetésére).
Tobi az új otthonban egy ideig új megszólítást is kapott, hirtelen ötlettől vezérelve Kunta Kintének neveztem el (esetleg ismerős lehet egy régen vetített sorozatfilmből, ahol az afroamerikai főhőst hívták így, s később rabszolgaként átkeresztelték Tobynak). De ez nem sokáig tartott, visszatértünk a Tóbiáshoz/Tobihoz, mivel nem volt sem afroamerikai, sem rabszolga.
A teknősbékám számára a nap fénypontja természetesen az etetés volt. Kezdetben többféle kaját is kipróbáltunk, aztán stabilan megmaradt a fehér hal/marhaszív kombinációjánál. Utóbbit egyből bekapta, előbbinél viszont volt egy kis produkció: a halat a kezemből vette el ágaskodva, mint a jól nevelt kutya. Akváriuma egy asztalkán kapott helyet, s hogy ne „unatkozzon”, néhány apró plüssállatra bámulhatott (közte – stílusosan – egy utcán talált plüssteknősre). Egy különlegesebb eszköz is helyt kapott ott, egy fogkefe – no, nem mintha Tóbiásnak szájhigiéniára lett volna szüksége, hanem ez is egy foglalkozás tartozéka volt: a teknős nagyon szerette, ha a hátát simogatják, a fogkefével pedig egyenesen „táncra perdült”, mozgatta a fenekét, mint egy menyecske.
Egy másik különleges esemény Tóbiás életében az akvárium takarítása volt, ilyenkor ugyanis szabadon járkálhatott a házban. Persze, a rászabadult nagy szabadság előbb megijesztette, néhány percig behúzta a fejét és végtagjait a páncélja biztonságába. Majd amikor megnyugodott, elkezdett masírozni fel és alá. Néha kedve szottyant a követésre, arra irányult folyamatosan, amerre én jártam. Máskor pedig a fehér szín vonzotta nagyon, ekkor próbált meg falra, hűtőszekrényajtóra, sőt a sütő ajtajára is feltámaszkodni, onnan meg lehuppanni. Ritkán keveredett olyan helyre, ahonnan nem tudott kijönni, egyszer viszont a kábeltévé drótjai közül kellett kiszabadítani. Nagy ritkán a gangra is kijutott, ott viszont nagyobb figyelmet igényelt a felügyelete, mert a rács alatt kibukhatott volna a második emeletről. A napsütésben való császkálást nagyon élvezte.
Édesanyám is hamarosan megkedvelte. A szabad járkálás vége a fürcsi volt, a csap alatt, langyos vízben megmostam, mielőtt visszakerült volna az akváriumba. Ennek a műveletnek nem minden pillanatát kedvelte, rúgkapált, kivéve, amikor a hasára, a páncélja aljára eresztettem a vizet, azt nyugodtam tűrte. Visszaszállítás előtt pedig „kezet fogott” anyukámmal.
Tóbiás vígan élte életét, közkedvenc volt, a hozzánk látogatók is mindig megcsodálták. Télen néhány napig kevesebb ételt fogyasztott, ez volt nála a hibernálás.
 |
| Tóbiás sztárfotó – már nagyon várom a kaját |
Három héttel ezelőtt viszont furcsa dolog történt: vasárnap hajnali fél ötkor nyikorgásra lettem figyelmes. S miután mindent ellenőriztem, mi lehet (nem hagytam-e nyitva a bejárati ajtót, a hűtőt, nem romlott-e el a számítógép vagy a kábeltévé doboza), kizárásos alapon a teknőc maradt, aki eddig nagy ritkán egy-egy nagyobb „sóhajtáson” kívül semmilyen hangot nem adott ki. Kitakarítottam az akváriumát, megnyugodott és elhallgatott – másnap viszont már többet nem mozdult. Utólag kilogikázva: amikor a nyikorgásszerű hangot adta ki, valószínűleg haldoklott – de egyébként semmi jel nem utalt arra, hogy valami baja lenne. Eddig tartott az élete.
Napokon át üresen kongott az akvárium, s egy ideig nehéz volt döntést hozni, legyen-e újabb teknős a lakója vagy sem. Hiányzott a kedves kis állat, nem tudtam, hogy pótolni tudja-e egy másik. Aztán döntöttem: legyen.
Ekkor viszont kiderült, hogy Kolozsvárott nem is olyan könnyű teknőst szerezni. A belvárosi állateledel-kereskedés már nem vállalt kisállat-forgalmazást, maradt három helyszín: a két plázában és a hipermarketben két cégnél találtam teknőst. Viszont egészen picurkákat, alig egy-két centiseket, s elég borsos áron (Tóbiás legalább ötször akkora volt, egy aprócska teknőc elveszett volna az akváriumban, többet pedig, mint egyet nem akartam venni). A következő lehetőség egy honlap volt, ahol egyebek mellett teknősöket is lehetett rendelni, mintegy két hétre rá szállították volna, de ezek a teknősök sem voltak olcsók. Végül olyan Facebook-csoportra bukkantam, ahol adományozók/örökbe fogadók hirdethettek, s második próbálkozásra kaptam teknőst. Igaz, Kolozstótfaluból/Tăuţi-ból kellett hazaszállítani. Még fiatalka és néha nyugtalan, de már jó barátok vagyunk. A marhaszívet ő is szereti, ma már elfogadta a kezemből.
Neve pedig Kelemen (páncélban, nem kabátban).
Borítókép: Kelemen: még nem szeretem, ha fényképeznek – A SZERZŐ FELVÉTELEI
