Tessék csak beleolvasni a magyar szellemi élet legjelentősebb reprezentánsainak, Ady Endrének vagy Jászi Oszkárnak a publicisztikai írásaiba vagy tudományos okfejtéseibe („magyar ugar” zum Beispiel!). Ezek ma sem nagyon kérdőjelezhetők meg. Magyarország tényleges helyzetét (szabadkőműves kötődések ide vagy oda) ezek az elemzések írják le valóban tényszerűen.
Apponyi gróf beszéde egyébként ma is megható. Csakhogy egy beszédet valaki mondja és valakiknek mondja. A nyugati közvéleményhez (jól átgondolt manipulatív szándékokkal) pusztán a magyar nyugatosok érvrendszere juthatott el. Nyilván nemzetiségi közvetítéssel és „árnyalásokkal”. Mindezért sem Ady Endrét, sem másokat nem kárhoztathatjuk. A Nyugatosok abból az Apponyi gróf által is osztott meggyőződésből fogalmazzák meg a főúri Magyarország elleni vádjaikat, hogy a Nyugat komolyan gondolja azt, amit mond. Erről azonban – mint kiderült – szó sem lehetett. A Nyugat eltökélten megtagadta önmagát. (De úgy is lehetne fogalmazni, hogy igazi arcát mutatta meg.) A tényleges magyar tragédia az, hogy ezt a tényt sem Ady Endre, sem Apponyi gróf nem volt képes (legalábbis idejében) felfogni. Mindketten (ha fenntartásokkal is) az utolsó pillanatig hittek a Nyugat „lovagias” eszméiben. A felvilágosodásban: az egyenlőség, testvériség, szabadság szent ideáiban, bárha nyitott szemmel és figyelmes füllel járnak a világban – Ady mellesleg ezt is megtette, lásd a már akkor dühödten antiszemita Octavian Gogával folytatott polémiáját –, megszámlálhatatlan tény bizonyíthatta volna számukra (is), hogy mindez olyan maszlag, aminek egyetlen értelme van - az idióták megtévesztése.
Bennünket valóban sikerült. Nem csak Ady Endrét vagy Apponyi grófot, de gyakorlatilag mindenkit, aki számunkra ma is számít. (Bár az utóbbi tényállítás is tényleg megérett már némi átgondolásra.).
Csakhogy a Nyugat (nem a lap, hanem a kontinens nyugati fele) a szó semmilyen értelmében sem vett komolyan bennünket. Kivéve a jóval kisebb sérelmeket elszenvedett (de időközben közveszélyessé erősödött) németeket és a (bár győztes, de telhetetlen) olaszokat. Igaz, őket is csak akkor, amikor már nem volt más kiút.
Ez a pech aztán nekünk is betette a kaput…
Nemigen maradt számunkra alternatíva. Márpedig azt Apponyi gróf – a maga naiv módján – már eleve felkínálta. Ez a népszavazás lett volna. Ahhoz ugyanis nem kellett volna sem Hitler, sem Mussolini, pusztán a liberális demokrácia alapeszméi, amelyeket a Nyugat a diktatúrák „rendteremtő” szándékaival szemben (immár saját érdekében is) maga igényelhetett volna. De ez a liberális demokrácia azóta sem akar hallani saját alapeszméiről. A jugoszláv demokráciát – hogy csupán a legutóbbi fejleményekről szóljak – szintén nem a „népek” akarata (azaz a népszavazás), hanem az amerikai bombázók juttatták „érvényre”. Ahogyan a nemzetközi közvélemény a Krím félszigeten lezajlott – nehezen megkérdőjelezhető legitimitású – népszavazást sem tekinti érvényesnek. Akiknek még lehettek volna illúziói, e pillanatokban azok is elveszíthették volna. De igazából már régen nem voltak. (Kivéve néhány ködevőt, mint e sorok egykori írója is.) S azóta sincsenek. Gyakorlatilag senkinek.
Mi történhetett volna, ha mindezt Ady Endre és Jászi Oszkár már startból tudja? Az ismert slágerrel szólva: abszolúte semmi.
Magyarországot mindenképpen szétdarabolják. Abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a magyar politikai elit képtelennek mutatkozott a kisebbségi önrendelkezés valamely – a többség és kisebbség számára is elfogadható – változatával előállni. Nem francia, hanem mondjuk svájci mintára. S ezt a változatot a nemzetközi közvéleménnyel idejében megismertetni. Ennek elmulasztásával szabályszerűen alájátszott a nagyhatalmi szándékoknak. Mellesleg ugyanabból az okból, mint a mai román. A szittya és a dákoromán eredethez való görcsös ragaszkodás logikája mián. (Hogy a határokon innen és túl jócskán lesajnált székely nyelvjárásomban szóljak).
Csakhogy közben veszendőbe ment 100 kerek esztendő. Kétségbeejtően hiába. A Nyugat ma sem hisz az Apponyi által (kétségtelenül nemes gesztussal) fölajánlott népszavazás intézményében. A szőnyegbombázások hatékonyságában vélhetően továbbra is…
Ez annál is kétségbe ejtőbb, mert népszavazások nem csak az államhatárokat változtathatják meg, de az egyes államokon belüli viszonyokat is. Mindig békésen! A székelység, a Partium vagy a Kalotaszeg autonómiájáról nem a román parlamentnek kellene döntenie (micsoda antidemokratikus képtelenség!), hanem az érintetteknek. (Még ha időközben a román hatalom „franciásan” át is rendezte az etnikai viszonyokat, s lehetővé tette a román nacionalizmus újabb és újabb felvirágzását.)
A döbbenetes az, hogy még Orbán Viktor „fasiszta” Magyarországán is akadnak szakszerűségtől bőrig ázott történészek, akik úgy vélik, hogy Magyarországra nézve áldás volt Trianon. Van benne igazság. Ezzel a nézettel nem is az a fő bajom, hogy a mi határon túli gondjaink iránt érzéketlen - ez bizonyos mértékig érthető is lenne, hiszen egy mintaszerű européer nem nyelvi-kulturális, hanem állampolgári nemzetben gondolkodik, és internacionalista, azaz hisz a népek államok fölötti egyenlőségében és az egységes világállam (egyébként képtelen) utópiájában -, hanem az, hogy a legkisebb fájdalmat sem okozza neki, hogy a Gyulafehérvári Nagygyűlés román szervezőivel, akik kivétel nélkül szuperintelligens, jól képzett és eredendően tisztességes emberek voltak, mit művelt az elkerülhetetlen áldás: Trianon. Egyenként félreállította vagy kinyírta őket. Akadémikusunkat a legkisebb mértékben sem keseríti el, hogy a Nagyromán nemzeti államban ezek az emberek ebek harmincadjára jutottak. De következett rosszabb is. Egyetlen példa. Ceaușescu bukása után három cikluson (azaz 12 kerek éven!) át Erdély fővárosában egy Gheorghe Funar nevezetű politikai szélhámos uralkodhatott. Hogy ki ez az ember, arról az egyik legnagyobb példányszámú román napilap, az Adevărul által e pillanatban is forgalmazott videóból szerezhetünk tudomást. A zavaros tekintetű román Megváltó (hamisítás kizárva!) azt sulykolja hálás hallgatóságának, hogy a 19. századi „román” Zsidók (így nagy betűvel) egyszerűen megmérgezték a nagy román nemzeti költőt, Mihail Eminescut. Ráébredtek ugyanis arra, hogy a (valóban világirodalmi rangú, sőt gondolkodó) román költő Einstein előtt fél évszázaddal felfedezte a teljes relativitás elméletet, sőt a kvantumfizikát és a kozmológiát is, egészen a fekete lyukakig. S mert az („állítólagos”) szifilisz ellen általuk adminisztrált intravénás higany-injekciók nem bírtak a halhatatlan román zsenivel (Eminescu közismerten szifiliszben halálozott el, akárcsak a mi Adynk, s maga is szláv származású volt, akárcsak a mi Petőfink), végül egy szál téglával verték agyon. Nyilván azért, hogy ellophassák tőle a világtörténelem legfontosabb fizikai elméletét. S aztán átjátszhassák azt a „debilis” Einsteinnek, aki elemi iskoláit is alig tudta elvégezni, az érettségi vizsgát sem volt képes letenni…etc., etc. A továbbiaktól megkímélem az olvasó idegeit...
Sajnos, ez is Trianon, sőt a 89-et követő esztendőben – és sok szempontból máig: ez Trianon. Gheorghe Funar nem őrült, pusztán egyetlen példány az elvakultan műveletlen nagyrománok tömkelegéből. (Hasonló, ha nem is ennyire nagy formátumú személyiségei Magyarországnak is vannak, ők azonban még soha nem válhattak még egy kistelepülés polgármesterévé sem.) Funar úr előadásában az E=m·c2 képlet V=m·c2 gyanánt szerepel. Beteg elmék mindig akadnak, sőt paranoiáiknak köszönhetően a politikában gyakorta esélyesebbek, mint a normálisok. Csakhogy Funar választási sikerében (és 12 esztendős uralmában) nem jelentéktelen szerepe volt az ország egyik legjelentősebb egyeteme, a Babeș-Bolyai Egyetem egykori rektorának és az erdélyi főváros értelmiségi gárdájának. (Szerencsétlen Bolyai foroghatott a sírjában. Ő ugyanis tényleg románbarát volt. Igaz ami igaz, ő sem volt képes megtenni azt, hogy világmegváltó eszméi birtokában felkeresse az egyik szomszéd utcában, a magyar Királyi Tábla alkalmazottjaiként fundáló Avram Iancut és Axente Severt, és feltegye nekik a kérdést, hogy ti mit is akartok tulajdonképpen? Pedig a válasz nagy valószínűséggel az lett volna, hogy ugyanazt, amit ti: „nemzeti szabadságot”. Igaz, Bolyai ekkor már súlyos beteg volt és teljes visszavonultságban élt.)
Funar végül megbukott, szponzorjai azonban nem tűntek el sem a politikai, sem a szellemi életből. A kolozsvári egyetem egykori rektora ma a Román Tudományos Akadémia tiszteletre méltó elnöke.
Ezt a jövőt Apponyi Gróf (bár voltak homályos sejtelmei) elképzelni sem tudta volna. (Ady Endre sem.) Pedig az iskolázottság statisztikái önmagukban még nem sok mindent mondanak el a reális helyzetről. Az pedig korántsem volt annyira sötét. Már 1848-ban rendelkezésre állt volna az a román értelmiség, amellyel ésszerű kompromisszumokat köthettünk volna. Nu ni s-a dat. (A román nyelvet nem, vagy – a csapnivaló hazai román nyelvű oktatás kálváriáját követően - csak úgy-ahogy ismerők számára magyarul is: Nem adatott meg nekünk.)
Az, hogy minderről némely akadémikusoknak sincsenek segédfogalmaik sem, nem lenne végzetes. A végzetes az, hogy a helyi viszonyokat valóban alaposan ismerő Borsi-Kálmán Béla vagy Miskolczy Ambrus ma is egyfajta perifériára szorulnak. „Második rendszerváltás ide vagy oda – úgy tűnik, „megy tovább az egy”. Pedig Borsi-Kálmán Bélánál józanabb elemző kevés akadhat. Egyik írásából idézek: „Román felebarátaink önhibájukon kívül most is más idősíkban vannak, s joggal gondolhatják, hogy ami nekünk nem sikerült, nekik még »bejöhet«. Hiszen nagyjából - legalábbis a nemzetépítésben - csaknem minden sikerült nekik. Joggal érzik úgy, hogy jó úton járnak, még ötven év, s az erdélyi magyarok kb. azon a szinten lesznek, mint az elzászi németek... S ha a »kritikus küszöb« alá csökken a számuk (ennek a nagyságrendjét is Bukarestben fogják eldönteni, persze!), akkor lesz minden, még (székely) autonómia is. Csak magyarok nem nagyon ...”
Ez a szöveg lehet, hogy nem „szakszerű”, de tényszerűnek bizonyosan az.
Merthogy igazságát a saját erdélyi magyar bőrünkön nap mint nap érzékelhetjük. Így aztán („történettudomány” ide vagy oda) inkább hiszek B-KB-nak, az ”áltörténésznek”, és Miskolczy Ambrusnak, akinek a két nép lehetséges közeledésében szintén messzemenően fontosabb teljesítményei lennének, mint egy „akadémikussá” előléptetett – szenvtelen kéjjel „korszerű” – kutatónak.
Én persze nem vagyok történész. De a történettudományban sem mindig az érvek számítanak (a kontinuitás elmélet és cáfolata is dugig van velük), hanem az érvényesülési szándékok is. Sajnos főként azok! Bár ez az állítás, ha szimultán vonatkoztatjuk egy Trianont áldásnak tekintő akadémikusra és Orbán Viktor kulturális „diktatúrájára”, kissé groteszknek tűnhet.
Ha nem, annál is rosszabb.
Borítókép: A békeszerződés aláírása után a magyar delegáció távozik a Nagy-Trianon-palotából (MTA.HU)
