Trump nemrégen bejelentette, hogy mivel az oroszok rendszeresen megsértik a középtávú rakéták leszerelésére vonatkozó egyezményt, Amerika felmondja azt. Ez a lépés a Süddeutsche Zeitung cikkírója, Alex Rühle szerint „a fegyverkezési hajsza kiújulásával fenyeget, s az európaiakban a 80-as évekre jellemző félelmeket éleszti újra. Mintha nem jelentenének amúgy elég okot az aggodalomra a digitális hecckampányok, a populizmus és a klímaváltozás maga is. S nekünk, európaiaknak ráadásul a pénzügyi krízis és az EU széthullásának veszélyével is szembe kell néznünk. Pedig a klímaválság önmagában is elegendő lenne!”
A szorongás érthető, hiszen egy atomkonfliktus elsősorban bennünket, európaiakat, mint az ütköző zóna lakóit söpörhet el a föld színéről.
Hogy mekkora a baj, azt Putyin Szocsiban – külföldi katonai szakértők, politikusok és tudósok előtt elmondott – idei beszéde is fölösen bizonyítja. „Mi, mint mártírok mennybe megyünk, de a támadót nyomorúságosan megsemmisítjük… Oroszország katonai doktrínája nem ismeri a megelőző csapás fogalmát. Egy támadás esetén azonban reagálni fog és az ellenséget leradírozza… Az agresszornak tudnia kell, hogy a bűnhődés elkerülhetetlen lesz… Az atomfegyvert csak akkor fogjuk bevetni, ha nyilvánvalóvá válik, hogy valaki hasonló támadásra vetemedik. Ez azonban világkatasztrófához fog vezetni… A támadó egyszerűen csak elpusztul, már arra sem lesz ideje, hogy megbánja tettét.” Putyin mindezt azokra az új rakétatípusokra (az orosz politikai zsargonban csodafegyverekre) alapozza, melyeket az „amerikai fenyegetések nyomása” alatt kifejlesztett, s melyek bármely elhárítási manővert képesek kivédeni.
A figyelmeztetést Putyin Moszkvában Trump nemzetbiztonsági tanácsadójának, John Boltonnak a minapi látogatásakor is megismételte. Sőt. Azt is elmondta (talán saját tapasztalatokra alapozva is), hogy a birodalmak gyakorta létrejönnek, és – hatalmukra alapozva -, súlyos hibákat is követhetnek el. A tévedések meggyökerezhetnek, hiszen ők annyira hatalmasok, hogy tetteik átütő erejűeknek bizonyulhatnak… Így aztán azt képzelhetik, hogy ezekért soha nem kell fizetniük, azaz mindent megengedhetnek maguknak. Mindig ez történik, ha csak egyetlen szuperhatalom van. Ez néhány évtizedig az Amerikai Egyesült Államokra és szövetségeseire maradéktalanul érvényes volt. Csakhogy a szuperhatalmi státus elmúlóban van.”
Itt Putyin nem csak saját hatalmára, de minden jel szerint Kínára is alapoz. Márpedig Kína gazdasági ereje és az orosz nukleáris arzenál együttvéve valóban képes lehet arra, hogy kijelentéseit (melyek egyben alig leplezett fenyegetések is) megalapozza.
Ami azonban valóban megdöbbentő, az az, hogy Puytin mindeközben Trumpot nem csak szövetségese gyanánt írta le, de szinte már isteníti is. Trump ugyanis „hallgat az ő érveire, és szerencsére nem vevő az amerikai média domináns részének (értsd: a demokratáknak – B.B.) a tanácsaira”. Trump szerinte – mint korábban is – a két nemzet közti jóviszony érdekében tevékenykedik.
Bolton is megnyugtatta hallgatóságát, hogy az oroszok nem befolyásolták az amerikai választásokat. Reméli – tette hozzá –, hogy ez továbbra is így lesz, mert azt az amerikai hatóságok „nem tűrnék el.” Bolton oroszországi útját megelőzően ugyanis a Pentagon közzétette, hogy az orosz titkosrendőrség (Bolton moszkvai nyilatkozatai szerint korábban is pusztán fiktív) akcióit „továbbra” is elhárítják.
A két ország „jóviszonyát” az „rontja meg”, hogy Trump a középhatótávolságú rakéták leszerelésére vonatkozó – Ronald Reagan és Michael Gorbacsov által megkötött és a világbéke legfőbb garanciájaként értelmezett – 1987-es szerződést Trump felmondani szándékozik. Az Egyesült Államok ugyanis azzal vádolja Oroszországot, hogy megsértette az egyezményt.
Putyin ezt másként látja. „Tisztességgel nem tudjuk megérteni, hogy az USA miért kezdeményez folyton Oroszország ellen nem-provokált ellenséges akciókat.” Ő ugyanis úgy véli, hogy a Krím-félsziget elcsatolását az amerikaiak által kiprovokált majdani események, és az azt követő ukrajnai kisebbségellenesség „váltotta ki”. Ráadásul az – amerikaiak által dominált – NATO újabb és újabb alakulatokat telepít Oroszország határaira.
Hogy kinek van itt igaza, azt csak egy tárgyilagos Atyaúristen tudná eldönteni. Ő azonban világukban csupán egyházai (ez esetben a bigottan ortodox és a nem kevésbé bigottan amerikai protestántizmus) révén van jelen, azok pedig ritkán tárgyilagosak.
Így aztán marad a két (vallási ügyekben feltehetően elfogulatlanabb) elnök, akik a harmadik (nem kevésbé ateista Macron) meghívására, november 11-én Párizsban az I. világháború 100 évfordulója alkalmából fognak találkozni. „Értelmes lépés volna, ha ez alkalommal a stratégiai leszerelés és a regionális konfliktusok tárgyában is kicserélnők nézeteinket” – nyilatkozta Putyin.
Az ötletet a Süddeutche Zeitung ironikusan kommentálja, hiszen – mindeközben – Bolton a moszkvai elit korifeusaival tréfálkozik. Felszabadultan.
Ismét csak a Jó Isten tudhatja, mi áll e mögött. Az amerikaiak egykor a NATO-t avégett hozták létre, hogy a Szovjet Birodalom (bevallottan) világhatalmi törekvéseit semlegesítsék. Trump azonban úgy véli, hogy Amerika ennek a „liberális” akciónak nem a nyertese, hanem a vesztese. Márpedig ő úgy véli, hogy hatalmi pozíciójából adódóan és az America first jegyében minden vonatkozásban és magától értetődően nyertesnek kéne lennie. Következésként megkérdőjelezi a NATO létjogosultságát, kilép a párizsi Klímaegyezményből, s az ENSZ-nek is hátat fordít. Pusztán az úgynevezett kétoldali egyezményeket favorizálja, melyek esetében bárkivel szemben akadálytalanul érvényesítheti egyedülálló zsarolási potenciálját.
Putyin, aki egykor hivatalból is ateista volt, ma a kereszténység védelmezőjének szerepében tetszeleg. Országa jelenét nem a kommunista jövő, hanem a keresztény múlt dicsőítésére alapozza. A nem kevésbé álszent Trump ugyanezt teszi. Ő is a fehér népesség és az „igazi kereszténység” védelmezője. Ezzel válik a szélsőjobboldal kedvencévé. Legalábbis a Süddeutsche Zeitung nézőpontjából. A végkövetkeztetés: Trump és Putyin világképe csaknem azonos. Mindketten autoriter személyiségek. Uralkodók, akik tudják, mi a jó és mi a rossz a népeiknek. Ezért nem becsülik sokra a demokráciát, a jogállamot és a szabad sajtót. Nem csoda, hogy – személy szerint – legalábbis – kitűnően megértik (de legalábbis megérthetnék) egymást. „Hogy a világ többi része ezzel a férfias bajtársiassággal hogyan vergődne zöldágra, más kérdés.”- véli a Süddeutsche Zeitung.
De a kérdésre a napokban ütős válasz is született. A NATO a történelmi asszociációkat is keltő Trident Juncture (azaz egyfajta hármas szövetség) néven a hidegháború befejezése óta példa nélküli hadgyakorlatra szánta el magát. Svédországban. Egy repülőgépanyahordozó, 250 repülőgép, 10 000 katonai jármű és a 29 tagország 50 000 katonája (köztük 10 000 – pacifista – német), plusz a két nem-NATO tag Finnország és Svédország hadserege (innen a háromágú szigonyra való utalás) vesz részt a hadgyakorlaton, melyen két orosz megfigyelő is jelen lehet. Az analóg orosz hadgyakorlatokon azonban – emeli ki a nyugati sajtó – nyugati megfigyelők bezzeg részt nem vehetnek. A dolog némileg érthető: az orosz hadsereg, ha a nukleáris potenciáltól eltekintünk, a szó szoros értelmében eltörpül a NATO mellett. Hogy mennyire, annak lehetőség szerint titokban kell maradnia.
Ámbár az oroszok nem állnak egyedül. Mögöttük ott van az oroszoknál is diktatórikusabb – Kína, melyet Putyin újabban vehemensen támad, s mely világosan kifejezésre juttatta, hogy „soha semmiféle nyomásgyakorlást nem lesz hajlandó elfogadni.” Következésként, lassan az amerikainál is nagyobb gazdasági potenciáljára alapozva maga is „ész nélkül fegyverkezik”. (Az idézőjelek tőlem származnak.) S a két nagyhatalom nyilván egymásra van (s ha nincs: lesz) utalva.
Mi ez, ha nem igazi őrültek háza?
Miközben – ismét Alex Rühlet idézve - a fegyverkezési hajsza az európaiakban (s sajnos nem csak – B.B.) a 80-as évekre jellemző félelmeket újítja meg, pedig épp elég okot ad aggodalomra a digitális hecckampányok, a populizmus, a klímaváltozás, az európai pénzügyi krízis, az EU széthullásának veszélye. S valóban: a klímaválság önmagában is elegendő lenne!
Sajnos, úgy tűnik, nem az. Sőt Jean-Claude Junkernek attól csordulnak ki a könnyei, hogy a trianoni békekötésre (Európa Nagy háborús Ünnepére) gondol. Az már nem járja meg a maradék eszét sem, hogy ha így folytatjuk, már könnyeink sem lesznek.
Putyinnal szólva: mehetünk mindannyian a Mennybe. Annyit tudunk már a világról, hogy immár kellőképpen megcsömörlhettünk tőle, ideje volna ott is testületileg széjjel nézni…
