FORRÓ ÁGNES
A kiugrás az ágyból nekem nem megy, ezen segít Tücsök: a nyak-váll alá bújik, és a hátával addig lökdös felfelé, amíg felülök. Aztán irány a konyha, ahol vizet forralok a kávénak, a félig nyitott szemmel keresem a bögrét, a kávé mellé a kekszet... Tücsöknek is, a neki járót. Aztán kettesben visszacammogunk, és visszamászunk az ágyra, s ha lehet, csendben elfogyasztjuk az ébresztő nedűt és a falatkákat. Miután befejezte kekszei morzsolását – míg én csak a kávé felénél tartok –, kéri a reggelihez járó masszázst a füle tövétől a farka végégig, a háta közepét végig a gerincén, majd az oldalát, a hasát, és külön-külön, egyenként, lábát és tappancsait.
Aztán egy határozott vakkanással jelzi, hogy itt az ideje a sétának. Reggel hét óra: jó, megyünk, persze, megyünk sétálni, ismételem neki, de leginkább magamat biztatom és sürgetem.
Végre elindulunk, teszünk egy rövid sétát a közelben, csak ne húzna már megint balra, a szemétládák felé! Visszakanyarodunk. Megáll a lépcsők alján, a hónom alá csapom, mint egy táskát – hosszú gerincének nem tesz jót a lépcsőjárás – és fellihegek vele a másodikra. Az előszobában megtörlöm, s ha szükséges, a kádban lemosom tappancsait. Innám a kihűlt kávémaradékot, de máris megjelenik egyik kedvenc játékával, dobjam el, mert ő visszahozza. Vasárnap lévén lehet(ne) egy kicsit, csendesebben, halkabban? Vajon érzi-e a különbséget a hétköznapok és az ünnepnapok között? Vagy neki minden nap (és kezdet) egyforma, függetlenül attól, hogy kedd, szerda vagy vasárnap van. (Én a pénteket szeretem a legjobban.) Persze, hogy főzök neked húsos csontot, csak hagyd, hogy megigyam a kávémat – hozzá és a lábam elé teszi a tálkáját.
Az ebéd előtti vasárnapi séta hosszabb, kikanyarodunk a főút felé, majd be a mellékutcákba, a sövénnyel védett járda biztonságos területszaglászásra, nyomkövetésre. Ebéd után – amelyet a földre leterített abroszon fogyasztja el –, jól jönne egy kis lazítás, de máris jön egy újabb és hosszabb felderítés: út a Szabadsághoz... mert vasárnap munkanap a napilapnál. Tücsök néha elkísér, ilyenkor ő „felügyeli” a szerkesztőség aznapi cikkeit. Besötétedik, mire végzünk, Tücsök már türelmetlenül várja, hogy mikor megyünk már haza. Otthon a vacsora előtti kéz- és lábmosás után jöhet a pihenés és alvás: mert este le kell feküdnünk, hogy reggel felkeljünk, mondom Tücsöknek.
Most átadom a szót Tücsöknek. Írom, miket vakkant: „... már megint nem akar felkelni, segítenem kell, bebújok a nyaka alá, és felültetem... na, végre, felült... az ágyba hozd a reggelimet, a finom falatkákat... hozhatsz magadnak is kávét meg kekszet vagy amit akarsz... igyál gyorsabban, a séta rád vár, de előtte légy szíves, simogasd, vakargasd meg a hátamat: o-o-o-ott a lapockák között... a lábamat, a tappancsaimat is... na, végre, kimehetünk: ha nem viszem le, délig az ágyban üldögélne... még mindig nem tanulta meg, hogy reggel a bejárati ajtótól balra kanyarodunk, nem jobbra, felfelé a kis utcán, a szemétládák felé... olyan rossz a szaglása, nem tudja, merre menjen... ha érezné, milyen jó illatok keringenek földön és füvön és a fák tövénél, járda szegleteknél, a ház oldalán... nem tudja, kik jártak ott éjjel, nem olvas a nyomokból, nem értesül az új hírekről... olyan lassan bandukol, húzatja magát, biztos elfáradt ... hazaviszem, hadd pihenjen... de azért hogy gondolod, hogy a hasamig érő lépcsőfokokon felgyalogolok? Megtanítottam, hogy ha a lépcsők alján lecövekelek, ölbe kap, és felvisz az emeletig. Kinyitja az ajtót is, lemossa a talpaimat, megtöröli... ha megint leülne kávézni, viszek neki játékot, ne unatkozzon: ha eldobja, visszaviszem... ha behunyja a szemét, hagyom, hadd pihenjen délig... ebéd után elviszem oda, ahol „dolga van”, az újságnál... mutatom az utat, nehogy eltévedjen... de ott, ha ül és bámul maga elé, egy papírlapra, felkérezkedek az ölébe (otthon nem szoktam), hogy legyen „dolga”... néha-néha feláll, és a darab papírral átmegy egy másik helyiségbe ahova elkísérem... várom, mikor mondja azt, hogy már „nincs dolga”, kész, befejezte, megyünk haza... otthon, édes otthon, vacsora, finom falatkák, illatok...”
