Új nap tűnt fel másnap hajnalán. Tücsköt felhátizsákoltam, bepakoltam az ágyát, kedvenc játékait, edényeit és két kisvedernyi kaját. Így indult el Tücsök vendégségbe...
Lucky, a simaszőrű fekete-fehér keverék kankutya, majd’ akkora, mint Tücsök, csak magasabb, lábai már eleve tőből hosszabbak. Falkavezérnek a család férfi tagját választotta, pedig Tücsök arról híres, hogy kevésbé szereti a ... kétlábú hímeket. Az új falkavezérrel, annak feleségével és Luckyval naponta kikocsiztak a munkahelyig oda és vissza, ott pedig délutánig szabadon futkározott Luckyval és más kutyával az iroda udvarán, és amikor elfáradt, megpihent a főnök írósztala mellett.
A reggeli ébresztést Tücsök itthon így csináljta: bebújik a nyakam alá, és hátával addig lökdös felfelé, amíg felülök. Ezt újdonsült családján is kipróbálta, nem tudom, ők milyen képet vágtak hozzá..., de el lehet képzelni, hogy amikor még hatalmas ásítások közepette nyújtózkodnál, számolnád a lábujjaidat, s hirtelen előugrana egy nyüszítő négylábú, hogy befészkelje magát a tarkód és a párnád közé, hogy felültessen az ágyban, amikor még nem is akarnál?!... hát... nehéz lehetett megszokni. Azonkívül minden simán ment: ette Lucky különlegesen finom kajáját, ivott a tálkájából, és együtt autózhattak a kocsi hátsó ülésén. Fésülték, simogatták, szerették, hámon sétáltatták, megjavították a pórázon letört ürülékzsák csatját..., s mikor viszonozni akartam, nem fogadtak el semmit. – Máskor is szívesen látjuk Tücsit – mondták. Tücsi, ü-vel a közepén. (És nem Tucsok meg Csutok ahogyan a panzióban szólították).
S hogy mi mindent tanult a nyár óta: sétálás közben megjelöl fűt-fát és villanyoszlopot, a járdán ott felejtett, eldobott szemeteszsákot, és ezt a mozdulatot (hátsó lábemelés közben teste kiflivé alakul át) száznyolcvan fokban elfordulva megismétli a műveletet. Utána erőteljesen, hosszasan elkaparja azt, amit maga mögött hagyott, nem számít, ha nem éppen a helyes irányba. Környékünket jól ismeri, de amerre nem akar sétálni, úgy ragad le a járdára, mint egy tapadókorong, a nyolc és fél kilós kutyát nem lehet elmozdítani a helyről. Húzom a pórázt, és a kezemben marad, kihúzta a fejét belőle. – Csak most ne arra menjünk – néz rám rémülten.
Ételt kunyerál, itthon is. Kinézi a számból a vajas, sajtos kenyeret: mellső mancsát a lábamra teszi, egyet vakkant, s ha nem veszek róla tudomást, addig ismétli, amíg megkapja a jussát, legalább azt az egy falatot. – Minél büdösebb (a sajt), annál finomabb – állapítja meg.
Hurkaformád van, kevesebb ételt fogsz kapni, mondom. – Macsó vagyok, muszáj tartanom ezt a formát, buknak rám a szukák, mikor a szemükbe nézek, illetve mikor a hátsójukat szagolgatom... alfahímnek ez tökéletes külső – vágja rá Tücsök.
Eső után a járdára tapadt-ragadt síkos, nyálkás falevélen csúszkálunk, Tücsök elvezet egy diófához, ahol az eső után a szél leverte a fán rekedt csonthéjasokat. Kétmaroknyit zacskóztam. Úton hazafelé, a fűben, húsos zöldpaprikák heverésztek, odébb szőlőfürtöt találtunk, krumplit meg almát, szélfújta tízlejest meg valami aprót is. – Ma mennyi minden pottyan az égből! A csupasz fák alatt az avarban messziről virítanak a nyár óta elszaporodott, boszorkánykörökben elterülő, fejőszék nagyságú vagy annál kisebb gombák, a légyölő galócák: gipszből. Egyre többet veszünk észre. Fejünk fölött, az ágakon egy varjú töri a diót, ütögeti az ághoz, s mivel nem sikerült feltörnie, az útra dobja, a dió kettéhasadt. Megnéztük, ahogyan elröpült vele.
